....................... www.guilthee.com | 2006 - 2014 | Veszprém






KEZDŐLAP

ENGLISH
HÍREK | TÖRTÉNELEM | SZAVAK | MEGJELENT | CIKKEK | KONCERT | LETÖLTÉS | FÓRUM | KAPCSOLAT | LINKEK


Kritikák a "Szemantikai háromszögek" lemezről:
Metal Hammer (www.hammerworld.hu)
2012.06.
A 2006-ban alakult veszprémi GuilThee már kezdetben is valami egyéni létrehozatalán fáradozott a metál égisze alatt, s ezen törekvést az egymást követő kiadványokon egyre igényesebb formákban juttatták kifejezésre. A tavaly megjelent Homunculus Paradoxon egy igazán jól sikerült album volt, a Szemantikai Háromszögek, ha lehet, még ezen is túltesz - szinte minden tekintetben.
Már néhány hallgatás után megállapítottam, hogy a GuilThee (szándékosan homályban maradó) zenészei úgy igyekeznek minél kintebb tolni a kísérletezés határait, úgy szándékoznak alámerülni a zenei avantgadrizmusban, hogy közben memorizálható témák sorát produkálják akár egyetlen kompozíción belül is, s lehetőleg ne jussanak el az emészthetetlenség olyan szintjére, hogy azzal agyonnyomják a hallgatót.
Olyan lemez ez, amiről két oldalon keresztül lehetne írni, annyira más minden dal. Határozottan visszautasítja a zene a kategorizálást, de a "kísérleti, atmoszférikus metal" talán, ha nem is mond sokat, de ráhúzható az anyagra. A húsos, telt riffek éppúgy beleférnek a koncepcióba, mint a gyors, black metalos tempók, haragos énektémák (A nyulak örökké élnek, A jakobinusok ellen), a folkos dallamok (Egyharmad, Az "Csak búbánat" nótájára...), szaxofontémák (Tél a homokpusztán) instrumentális hangulattételek (Kedd).
Számos kiemelkedő pontja van az albumnak, ilyen a Vérszívók című dal, egy borult hangulatú szerzemény, amelyben VIII. (ő az énekes/billentyűs/bőgős), nagyon jókat énekel, de az Az "Csak búbánat" nótájára..., benne a tradícionális folk dallammal, is egy nagyszerű tétel. Az Inga szürreális levezetése pedig tökéletes lecsengés. Itt az ének kísértetiesen hasonlít Garméra az Ulverből.
Az album hallatán olyan zenekarok jutnak eszembe, mint a Thy Catafalque, a Negura Bunget, A Ved Buens Ende, vagy a dallamos ének révén a Code, de mindig csak 1-1 múló pillanat erejéig. Szinte már provokatívan egyéni utat jár a GuilThee.
A Szemantikai Háromszögek minden nyitott zenehallgató számára élményt jelenthet.

- Milán Péter -

9/10

Shockmagazin (www.shockmagazin.hu)
2012.06.10.
Amikor három éve megismerkedtem a veszprémi GuilThee zenéjével, azonnal nyilvánvalóvá vált előttem, hogy a csapat nem épp a Tankcsapda kommerszebb sikereit célozza be, de még így is rendesen megleptek a tavalyi Homunculus Paradoxon sablonoktól mentes összetettségével. Aztán a csapat feje, Nagaarum teljes gőzzel beindította szólóprojektjét, s mivel a GuilThee egyébként is egy bevallottan underground formáció, akik még a koncertezést is teljességgel mellőzik, nem is igazán számítottam egyhamar újabb anyagra a csapattól...

...mígnem elért a hír, hogy idén már érkezik is a harmadik teljes albumuk. A tempót tekintve tehát extrém a banda, kissé (mit kissé, nagyon is) féltem, hogy a sietség végül kapkodást szül, és a friss dalcsokor nem lesz egyéb, mint egy szokványos, egyszer meghallgatós dobás, ami oly gyakori a zenében. Ám aztán hozzám is eljutott a Szemantikai Háromszögek, és a dunántúliaknak nem csak sikerült megcáfolniuk ijedelmeimet, de másodszorra is megdöbbentettek. Méghozzá jobban, mint legutóbb.

Mindjárt szögezzük is le: ez nem az a bagázs, amelynek ha ismered az egyik lemezét, akkor mindet ismered. Hiába hallottad a csapat előző két korongját, ugyanúgy a nulláról indulsz a Szemantikai Háromszögek esetében, mint ha csak most találkozol először a GuilThee-vel. Sőt, a változás nem csak zenei, ugyanis a felállás is módosult némileg: Greskó Károly gitáros távozott a csapatból, majd az alap trióhoz (Nagaarum-gitár, basszus, programozás; Herr-gitár; VIII-ének) csatlakozott Mr. Match, aki a gitár és szintetizátor mellett szaxofonon is játszik. Azt hiszem, már ebből is látszik, hogy a GuilThee nem az a dobozon belül gondolkodó zenekar.

A banda az első lemezéhez hasonlóan ismét különálló dalokban gondolkodott, vagyis nincs újabb konceptlemez. Van viszont valami, amire érzésem szerint nagy szüksége van a kortárs hazai zenének. A nyitó Hiedelmek Magamról egy doomos, szinte sludge-os instrumentális darab, amely drámaiságával olyan, mint egy utolsó figyelmeztetés, mielőtt végleg belépnél az ismeretlenbe vezető kapun. Az Egyharmaddal nyit az utazás, amelyben a múlt és a jelen zenéje ölelkezik össze, a népzene a modernnel, amiből a jövő születik meg. VIII újdonságként énekel, méghozzá olyan természetességgel, hogy nem is értem, eddig miért várt ezzel. A darab második felében még szerb népdallamokat is hoz, a sludge-os, enyhén deathes zenei háttérrel pedig az egész olyan, amihez minőségben és lényegében foghatót egyedül tán a Thy Catafalque-nál találni.

Az új tag, Mr. Match kezét se kötik meg, hiszen a harmadikként következő Tél A Homokpusztán című dal az ő szerzeménye, pontosabban az ő szaxofonszólója áll annak középpontjában. Persze itt se a manapság elterjedt, ideges, zilált játékra kell gondolni, az újonc improvizációja megejtően ihletett, hol borús fellegként vonul, hol pedig komótos viharként örvénylik. Black metalba oltott darab A Nyulak Örökké Élnek, amelynek félelmetességét VIII kántáló éneke, majd hörgése csak tovább fokozza. Némileg visszakacsintás a csapat első lemezének világába a Vérszívók. Remek dallamokkal felvértezett, feszültséggel teli dal ez, amit a kimértebb tempó és a nyitó darabra is jellemző, végzetszerű gitártémák még tovább mélyítenek.

A dal vége előrevetíti a következő tételt, mely a Kedd címet kapta, s ami Nagaarum saját szerzeménye. A szólódolgaira hajazó ambientes darab kellemes, ám kissé megtöri az album egységét, talán szerencsésebb lett volna a legvégére hagyni. Nagyon bizarr lény A Jakobinusok Ellen, a nyersebb vonalú black metal ismét felbukkan, mintegy a dal vázaként, VIII pedig hol népies hangulatú, hol pedig a dervistáncot felelevenítő dallamokat hoz. Bármi is legyen az, amit szednek, nekem is kell belőle! A Kívánom A Testetre már tényleg nehéz szavakat találni; ismét egy ambientes tétel, de ezúttal a torzított gitár adja a hátteret, az elszavalt szöveg pedig tényleg versértékű, a fő szövegíró, VIII ezúttal is rendesen kitett magáért.

A lemez újabb üde színfoltja a Necropolis, amit a nagyívű, szimfonikus rockzenét kedvelők is érdekesnek találhatnak, a szövegben pedig ezúttal elmés alliterációt fedezhetünk fel. Újabb ambient-szösszenet jön A Tachyonok Tánca formájában, Vangelist idéző spirális témájával, majd Balassi Bálint Az „Csak Búbánat" Nótájára Az Ember Helyéről A Világban (Sajnálatos Módon Összeállítva Az Adeptus Fia És Vak Szeretője Által) című dalának rendkívül eltalált feldolgozását hallgathatjuk meg, az a cappella kórus zárásként pedig óriási ötlet volt. Legvégére pedig egy kilenc és fél perces opusz maradt, ami tökéletes, grandiózus lezárás, habár nem épp a legfelhőtlenebb GuilThee darab.

Amint látszik, engem teljességgel elbűvölt a Szemantikai háromszögek, egyedül a hangzást tartom túlzottan fésületlennek, demósnak, egy némileg tisztább, erőteljesebb, de még organikus hangkép sokkal jobban illett volna ehhez a fajta egyedi muzsikához. Ez azonban csak egy apró része az egésznek, és szerencsére más kivetnivalót aligha találni ezen a lemezen. Azoknak ajánlható leginkább a Szemantikai háromszögek, akik kíváncsiak, milyen az, amikor a Thy Catafalque/VHK fémjelezte folk-felfogást a black/doom/post rock/sludge nyers irányzataival vegyítik, hozzá pedig igényes dalszövegeket kanyarítanak. S mivel a csapat honlapjáról az album teljesen ingyen letölthető, bárki számára nyitva áll az út, hogy valami egészen eredetit fedezhessen fel magának. Az év eddigi legnagyobb meglepetése számomra.

- Oravecz Zoltán -

9,5/10

Az eredeti cikket [itt] találja Ön.

Metalkilincs (www.metalkilincs.hu)
2012.05.21.
Ahhoz, hogy a GuilThee zenéjét őszintén élvezni tudd, kő keményen át kell lépned a saját korlátaidat és félretenni mindazt, aminek bármi köze is van, valamiféle skatulyákhoz. Ha nem vagy elég nyitott a zavarba ejtően egyedi pszichedelikus zenei megoldásokra, inkább meg se próbáld. Ha egy csettintésre válaszolnom kéne arra a kérdésre, hogyan is jellemezném a „Szemantikai Háromszögek” lemez világát, talán azt a képtelennek tűnő választ adnám, hogy olyan, mint, ha összegyúrnánk a Darkthrone-t az Isten Háta Mögöttel és a Virrasztókkal.

Ezen felül pakoljunk hozzá a nyolcvanas évek elvetemült magyar avantgarde alternatív bandáinak szövegvilágából, rakjunk hozzá jó adag Doom hangulatot aztán kezdjünk vele, amit tudunk, mert így is kegyetlenül távol állunk az igazságtól. Egy idő után azon kapod magad, hogy idegesít, sőt már-már az őrületbe kerget, amit hallasz, valami beteges okból mégis tetszik és meghallgatod újra és újra.
Na, én pont így jártam. Majd miután felfogtam, hogy valami nagyon morbid csapdába estem erősen elgondolkodtam azon, hogy hogy a francba lehet az, hogy évek óta tudok a GuilThee nevéről és egészen a mai napig egyetlen felvételüket sem jutott még el hozzám, holott a zenekar weboldaláról három teljes lemez és két demó totál ingyenesen letölthető.

Megvolt a szájtépés, térjünk rá a boncolásra:

Tizenkét józanésztől elrugaszkodott dalcím és egy igencsak absztrakt borító. Még egyetlen dalt sem hallgattunk meg, de már-már kezd bennünk gyökeret verni a gondolat, hogy amivel szemben állunk, bizony nem egy „átlagos” heavy metal zene sárkányokról, motorokról, vagy a sörivásról, amit egyébként nagyon szeretünk. Elindítjuk az első dalt és azon kapjuk magunkat, hogy tetszik a megszólalás. A nyitásnál egy remek hömpölygő Doom téma fogad, ami meglepő módon valahol az agyam hátsó szegletében a Pink Floyd, Time című dalának Zs-re hangolt átértelmezését idézi, holott egészen biztos köze nincs az egészhez. Aztán a több mint négy perces instrumentális tétel után hasonlóan lassan és tompán őrlő tempóra a következő sorok csendülnek fel:

„Botrányosan és ügyesen
áruljuk más testét szemfülesen.
Sajátod meg oda veszett.
Más hordja.
Más lakja a lelkedet…”

A vokális tartalom hol népdalos, hol vontatott hörgés. Aztán újfent egy instrumentális tétel, ezúttal fúvós előadásban. A „Tél a homokpusztán” hangulata igencsak melankolikus, már-már depresszív, mégis magával ragadó. És ezt követően jön a személyes kedvencem, az igencsak beteg címmel megáldott „A nyulak örökké élnek” zúzdája. Na, itt jött el a pont, hogy leteszem a képzeletbeli szikét, letörlöm a vért és befejezem a boncolást, méghozzá azért, hogy maradjon bőven megfejtenivaló a kedves hallgatónak. Halkan megsúgom, van még mit kivesézni. Jó mulatást hozzá.

Az anyag egyelőre kizárólag online úton elérhető, ennek okairól bővebben olvashatsz a zenekar honlapján.

- Novák Árpád -

Az eredeti cikket [itt] találja Ön.

Fémforgács (www.femforgacs.hu)
2012.05.19.
A harmadik nagylemezt vízválasztóként is szokás emlegetni egy banda életében.
Nos, a veszprémi GuilThee a napokban jelentette meg harmadik albumát, Szemantikai Háromszögek címmel. És, mint az oldalunkon megjelent előzetes hírekből megtudhattuk, történtek változások az előző opusz megjelenése óta. Tavaly év vége táján kaptuk a hírt, miszerint a srácok trióban folytatják tovább a zenélést, ugyanis Greskó Károly (Roy) otthagyta az alakulatot és minden erejével a másik bandájára, az Animid Effect-re koncentrált, mely formációban ő a frontember. Aztán idén februárban érkezett egy újabb helyzetjelentés, ami beszámolt a készülő harmadik lemezről, és ezekkel a mondatokkal zárult: „Zenekari fotók klasszikus értelemben a jövőben nem kerülnek publikálásra. Az eddigiek maradnak a honlap galériájában, mint a történelmünk része, viszont mostantól a GuilThee arctalan zenekarként működik tovább.” A legújabb hír már a Szemantikai Háromszögek megjelenése kapcsán került fel a ’forgácsra, amiből kiderült, hogy egy új taggal bővült a zenekar, nevezetesen a Mr Match név mögé bújó, szaxofonon, billentyűn, és gitáron játszó úriemberrel.

De nem csak ő, hanem a banda mind a 4 tagja ezentúl álneveket használ, már a szövegkönyvben is ezek a nevek szerepeltek és a sajtó munkatársait is megkérték arra, hogy ha egy mód van rá, akkor a kritikákban, interjúkban mi is a fedőneveiket használjuk.
Azt hiszem ezt hívják "csak a zene van” hozzáállásnak.
Szóval a GuilThee új lemezén játszó muzsikusok: VIII. (ének, szövegek), Herr (gitár), Nagaarum (gitár, basszus), és ekkor még csak vendégként Mr Match (szaxofon, gitár, szintetizátor). De mivel azt is tudjuk, hogy „a hangszeres posztok a GuilThee-ben mára már nem egyértelműek”, ezért szinte az összes zenész neve mellé odabiggyeszthetném a szintetizátor és a dob programozás szavakat is.
A legnagyobb változás az előző két lemezhez képest már ránézésre megállapítható, vagyis a Szemantikai Háromszögeken magyar dalszövegek hallhatók. De zeneileg is más irányt céloztak meg titokzatos hőseink: meg kívántak szabadulni minden modernitástól és a black/post/avantgárd metal felé próbáltak nyújtózkodni. Lássuk mekkora sikerrel!

Egy instrumentális nótával indítják a lemezt, ami a Hiedelmek Magamról címet kapta és kapásból megállapítható, hogy a hangzás más, mint az eddigi lemezeken, természetesebb, de egyúttal erőteljesebb is. A dob meg annak ellenére, hogy gépi, nagyon eredetinek tűnik! És valóban a zene sem olyan, mint eddig, nyoma sincs modern groove-oknak, riffeknek. Az 1/3 még árnyaltabb képet fest a jelenlegi giltiről, VIII. folkos, népies énekdallamokkal operál, a "najnanajjna-nanananááá” egyből az Aebsence: Unusual lemezét juttatta eszembe, de nem csak ebben a nótában hallhatók folkos elemek. A vége felé az extrém vokalizálást is csatasorba állítják, de a lemez egészére elmondható, hogy VIII. a tiszta/dallamos énekre helyezi a hangsúlyt, és sokat fejlődött eme tudománya az előző album óta! Több instrumentális, hangulatfokozó, átkötő tétel is helyet kapott a lemezen, a Tél a Homokpusztán Mr Match szaxofonjátékára épít, de az ő szerzeménye a Kedd is. Játékstílusáról a több Amorphis lemezen is vendégeskedő Sakari Kukko ugrott be! A Nyulak Örökké Élnek egy gyors, blackes sikára épülő nóta, érdekes szöveggel és VIII. egyházi énekre hajazó vokalizálásával. Persze a károgást sem nélkülözi a dal! Egyébként VIII. dallamos énekéről többször is eszembe jutottak az István a Király papjai…
Mondjuk a nyuszikról csak a dal végén helyet kapó narráció tesz említést: „Egy képzeletbeli nyúlcsalád növekedése n hónap múlva, igen tetemes lehet.” Mindig jót derülök rajta! :D
A Vérszívók viszont számomra az eddigi GuilThee életmű csúcsa! Egy iszonyat pszichó dal, zeneileg is roppant súlyos, kicsit WMD-s hatásokkal, sőt még a Nemesis: Abraxas lemezén lévő Psychgeist blokk hangulata is felsejlik. A középrésznél VIII. elővezet egy fura énektémát, aztán a „bús komor magány” sortól egy többszólamú éneket, kánont hallhatunk! Amihez hasonlót eddig még külföldi bandáktól se hallottam! Hatalmas ötlet és minőségi megvalósítás!

A Jakobinusok Ellen is egy black alapú nóta, rendesen paráztató részekkel, Edgar A. Poe ihlette szöveggel! A Necropolis szövege az alliterációra épít, a hosszú című dal :D pedig egy Balassi Bálinttól eredeztethető dallamra íródott, melyet anno a VHK is felhasznált.
A lemezt záró, majd’ 10 perces Inga méltó zárása ennek a nagyszerű lemeznek, az énekdallamok még Ákos dolgait is megidézik.

A Szemantikai Háromszögek ismeretében elmondható, hogy a GuilThee nem biztonsági játékot játszik, hallhatóan, érezhetően egy más irány felé tartanak, aminek úgy vélem csak az első lépcsőfoka ez az album. Roy modern groove-jai eltűntek, komolyabb gitárszólók sincsenek, van viszont nagybetűs hangulat és kísérletező kedv!
Mindezt a srácok jó szokásához híven bárki letesztelheti, hisz a Szemantikai Háromszögek ingyenesen letölthető a banda honlapjáról, az eddig megjelent kiadványaikkal egyetemben!

- Oldboy -

9/10

Az eredeti cikket [itt] találja Ön.

Kritikák a "Homunculus Paradoxon" lemezről:
Frecuenciasenelespacio (www.frecuenciasenelespacio.blogspot.com)
2012.02.20.
Vamos con algo de Death con buena dosis de experimentación y que no se encuentra mucho de eso por ahí.

GuilThee es una banda húngara proveniente de Veszprém formada en el 2006 y pues con poco más que informar porque su historia la considero como normal para toda banda que empieza con sus altas y sus bajas y todo lo que encierra, solo mencionar que siempre los grupos que se muestran por esa parte del territorio europeo tienen muy buenos e interesantes conceptos musicales. dicho esto, la propuesta dada para este disco es un concepto basado en la vida de un alquimista dividida en tres actos, desde su nacimiento hasta su muerte.

Musicalmente, este disco conceptual entrega una amalgama de sonidos, desde riffs propios del Death Metal, algo de Black, unos cuantos pasajes doom, samples electrónicos con mucha dosis de psicodelia, voces femeninas, masculinas, gritos, growls, todos ellos cantados hasta en cuatro idiomas (húngaro, inglés, alemán y serbio). Toda una aventura tanto musical como lírica en este disco.

Si buscan una alternativa diferente al Death de siempre, te recomiendo a estos tipos de GuilThee, un muy buen disco de los rebuscados en el pasado año.

-/-

Az eredeti cikket [itt] találja Ön.

Rockerek (http://rockerek.hu)
2011.07.17.
Majdnem annyi időt igényelt elemeznem a Guilthee második nagylemezét, mint az elsőt. Pontosan azért, mert olyannyira komplex, a megszokottól eltérő, hogy hirtelen nehéz eldönteni, hova soroljam. Ellenben legalább annyira vártam, sőt, az időközben folyamatosan csepegtetett információk alapján jobban, mint az előzőt. Bízva benne, hogy valami olyan ritka csemegéhez jutok, melyet nem találni a sarki közértben. Sokáig gondolkoztam rajta, hogyan lehetne jellemezni munkásságuk, mire rájöttem a legmegfelelőbb, s talán legegyszerűbb kifejezésre. A Guilthee olyan, mint a jó bor. Idővel érik, s hogy igazi zamatát érezd, nem elég belenyalni. Kóstolgatni kell, hagyni kicsit elterjedni, hogy igazán érezd az ízét. Hagyni kell lebomlani a korlátokat, ereszd el magad, füleld. Az előzőhöz hasonlítani szinte felesleges. Nem ugyanazon lovon ülnek, képesek megannyi újat hozzátenni, s valami egészen új élményt nyújtani. Valami olyat, melyről büszkén mondhatom, hogy magam is birtoklom, s még sokszor előveszem, mert ez adja meg azt az érzést, melyre vágyok. Akárcsak az említett bor: az íz, melyet jó újra és újra érezni…

A srácok merészen álltak a dologhoz, nem kevés időt és energiát áldozva az új kiadványra. Hiszen a lemez váza már 2009 ősze és 2010 tavasza közt megvolt, s kezdtek rá építkezni. Egy kerettörténet, újabb elemek bevonása, ötletek kidolgozása. Az eredmény pedig egy valóban változatos és egyedi kiadvány lett. Az introt leszámítva 11 dal, öt, hangsúlyoznám: 5 nyelvre elosztva (magyar, angol, német, latin, szerb- a latinra máris ott a szavak játéka az intro-ban, mint tragoediae, avagy mint tragédia és halál). A felvételekhez kiegészültek két (kifogásolhatatlan!) női vokállal (Betty és Anita), mely a hangzás és hangulat változatosságára elég sok új lehetőséget biztosít. Mellé megannyi hang, főleg saját felvételek, melyek kifejezetten élesen szólnak. Nem kell sok képzelőerő, hogy előttünk legyen a kép, melyet sugallni kíván, mint pl. a könyv lapozása, a fiolák csörrenése, s sorolhatnám még. A pszichedelikus hatást ezúttal nagyon ügyesen kezelték, azt hallani, amit ők szerettek volna hallatni. A téma alapja pedig egy középkori alkimista. Az ő életét hivatott mesélni a lemez. Születésétől a végkifejletig. Mindehhez kapcsolható pár személyes dolog, így pl. a Red-Hand Succubi Theory, melynek (címadó) alapötletét is az egyik vokalista lány kézfején található ritka anyajegy adta.

Elfogultságom kezelendő, hosszasabb elemzést igényelt az anyag, hogy a realitás talaján maradjak. Mivel mindössze két ponton jött némi ellenvélemény: a ’Die vier Junkfrauen’ a számomra zavaró német nyelvezete miatt, melyet a vokál tesz mégis kellemesebbé, illetve a szerb nyelvre íródott Zitije Hermesovo . Bár a nyelvvel semmi bajom, a dal hatása mégis oly erőteljes, hogy nehéz emészteni. Nos, igen, talán e pontokon érezni leginkább a sötét oldal jelenlétét. Hozzá kell tenni, nem sátánista zenekarról beszélünk, attól, hogy a témával foglalkoznak, még nem válnak azzá! Ellenben különösen jó érzékkel dolgozzák ki a témát. Hatásos, az első percétől az utolsóig, s a kerettörténet teszi teljessé a korongot. Értelmet ad neki, a dalok előre, jól megírt sorrendben következnek, végigvezetve a történetet. A Lustration-höz képest könnyedebbnek tűnő, ellenben annál sokkalta összetettebb albumról beszélünk, melyben sokkal inkább érvényesülnek azon hatások, melyet el kívántak érni: a pszichedelikus elemek ötvözése a metal-lal, adott ötletek zenei kifejezése. Elsőre érteni talán nehéz, de ha fogékony rá a kedves hallgató, akkor jó időre elméjébe vésheti a zenekar nevét, hiszen amit nyújtanak, az erősen elrugaszkodik a hétköznapiságtól. Hallgattam több, eltérő szituációban: munkában, nappal és éjjel BKV-n utazva vagy épp otthon ülve, teendőimben elmerülve. Rendszerint más-más hatással van, ellenben minden alkalommal képes valami érzést és gondolatot kiváltani.

S miután túllendültem az első benyomásokon, jött a figyelmesebb szemrevételezés, a dalok elemzése. Mégis miről van szó, mi hogyan szól. Bizony, nagyon pozitív ötlet volt a lányok bevetése, rengeteget módosít a hangzáson, attól független, hogy a Lustration erőteljes vonala is ’kellemes’ hatással bírt agytekervényeimre. Figyelve a szöveget újabb érzéseket szül, a hangzás is merőben más, kiszámíthatatlanul változatos. Ahogy haladunk a kezdettől a vég felé, úgy lehet ráeszmélni, mennyire komlex. Mintha csak egy sötét középkori mese lenne, zenei körítéssel, mely erősíti a hatást. S nem enged el, érdekel, mi jön tovább, ezt hogyan lehet még folytatni? Majd a zárótétel (Útban délnek), ami szintúgy fantáziát megmozgató darab: ha láttál már középkori történetekről filmeket, nem idegen a kép. Ahogy hallod a mesélőt, háttérből a majdnem torz kiabálást, afféle visszhangként. Igen, pontosan az, amit e filmekben is alkalmaztak, afféle félelmetes, rideg érzést kelt, s hatása kifejezetten eredményes. Mellé pár egyéb hang, pl. a kutyaugatás, s minden oly valósághű. Előttem a kép, a házak, a posztóból készült ruhákba bújt koszos emberek, a pulpitus, a csőcselék, a szónok, minden (hm, lehet nem kellett volna statisztálnom hasonló témájú sorozathoz?).

Ha eddig eljutottál, akkor tudhatsz valamit, s felmerül a kérdés, vajon hogyan tetszett a lejátszott hanganyag. Mint hangsúlyoztam, könnyedebb, mint az ezt megelőző, de semmiképp sem egyszerűbb. Ha végighallgattad, oka volt. Talán benned is ott az érzés, a vágy. Valami zeneire. Valami újra. A Guilthee pontosan nem az, amit a tömegtermelés, a közízlés megkíván. Elrugaszkodik a szigorú és szomorú valóságtól, szabadjára ereszt mindent, s ami ebből lecsapódik, alkotja meg azon egyedi élményt, melyet értékelhetünk. Látom én jól, elsőre mindig oly furán hangzik. Igen, furán. Aztán előveszed, újra, meg újra. Csak említsem pl. személyes kedvenceim pl. a Mannan di San Nikola, és a Hübrisz. Érdemes odafigyelni, miről szól, hogyan. Hatásos, magával ragadó, feledhetetlen. Legalábbis ez elég nyilvánvaló, ha két hónap után is ugyanúgy ott zsong a fejedben, s szinte alig várod, hogy újra hallgathasd….. Nem, ez nem sátánizmus, ezt zenének hívják kedves barátom, a kreativitás egyfajta kiteljesedésének. S talán nem lenne oly idegen számodra sem, ha a média nem mosná az agyad minden egyéb, sok esetben minősíthetetlennel….. Tudod mit? nem boncolom többet a témát, átengedem magam a zenének, egyszerűen csak élvezem tovább. Elragadott, nincs mentség, nincs kifogás. Ez végre valami olyan, amitől végre tényleg jól érzem magam, s kizárhatom az élet negatív oldalát. Érzés, még ha hullámzik is: pontosan azt adja, amire vágytam: érzek. Érzem, hogy élek, s feledtet minden egyebet. Kell ennél jobb kikapcsolódás? (Majdnem elfelejtettem: hangerőt feljebb, csak feljebb, csak nyomni. Én hallom, talán senki más. Nem számít. Elérte a célját. Azt a megmagyarázhatatlan Guilthee-hatást.) Egy újabb, ritka zenei darab a polcomon, melyre büszkén tekinthetek: nekem ilyen van. Legalább olyan kincs, mint a begyűjtött pl. a Pink Floyd bakelitek. Bár a Guilthee (még) nem világhírű, de minőségében többre hivatott, mint ami itt adatik….

UI.: A borító külön dicséretet érdemel: aprólékos, figyelmes munka,az eredmény szép lett. A rajta látható kis rovar pedig valódi. Véletlen repült a képbe. De köszönjük neki is, hiszen részvételével ő is hozzájárult az esztétikai érdemhez.

10/10

- Szapy -

Az eredeti cikket [itt] találja Ön.

Loadown Metal Music Blog (www.loadown.org)
2011.05.15.
Like it says in the prologue-like intro, GuilThee presents to you a stage play divided into three acts. It tells a tale of an alchemist's life, from birth to demise and death.

What makes it listen-worthy is the distinct presentation of characters inside the play. This is achieved through the wonderful use of variety of vocals. Two separate female vocals, growls, screams and male clean vocals - all providing and inducing different emotions and atmosphere. The music is also incredibly diverse, ranging from slow doom melodies to death and black metal riffs. Another interesting fact is that they used four languages on the album! Their native Hungarian, English, German and even Serbian. And, although English is used the most, the others are well noticeable.

Given the fact that I found this by accident, it truly was an excellent surprise. Compositions are majestic, vocal superiority in the album is stupendous and the story, with it's lyrics, is amazing. Be sure to give it a go.

P.S. Lyrics, scenes and acts are included. Enjoy.

-/-

- Deathstroke -

Az eredeti cikket [itt] találja Ön.

Metal Hammer (http://hammerworld.hu)
2011.04.04.
A 2006-ban alakult GuilThee több demó majd tagcsere után két éve hozta ki első lemezét, a Lustrationt, egy felettébb különös anyagot. Összetett lemez volt, amibe sokmindent beledobtak, de amúgy működött is, főleg amiatt, hogy meglehetősen kitekert módon tudták az elvileg egymástól idegennek ható stíluselemeket vegyíteni. Bár azt nem éreztem, hogy minden ízében ki tudtak volna teljesedni. Talán a tér volt kevés hozzá, amit egy lemeznyi játékidő megenged.

Most itt a folytatás, a Homunculus Paradoxon, amivel eleve is a death metal és a pszichedelia ütköztetése volt a kiinduló recept, a lemez eleje hallatán pedig egyenesen azt hittem, hogy utóbbi nyerte a végső "csatát".

Az első tételek lágy, szellős, női énekes, elszállós hangulata már-már a késői Anekkés Gatheringet is felidézte, aztán a negyedik tételnél bejött zeneileg a súly is, és a beteges kárálós hangok, suttogások mellé érkező klasszikus death metal hörgés pedig keveredik a gótos női énekkel, és persze ott vannak a deathből, trashes elemekből, lassult pszicho metalból is merítő zenei alapok, a súlyos kemény témák, gótos hangulatú női énekkel, extrém billentyűs szintihagokkal vegyülve akár. Még a nyelv is változik néha, melyik dalban mi kerekedik épp.

Akadnak lazább, akár rockosabb felfogású dolgok is. A legmarkánsabban úgy tudnám jellemezni az albumot, hogy végletesen eklektikus. érződik, hogy valóban cenzúra nélkül kaptak teret az egyes szerzők ötletei, ez által pedig meglehetős szélsőségeket is képesek felvonultatni a lemez során, ami ugyanúgy tud frissítően változatosnak tűnni, mint furán koncepciótlannak.

Ez a lemez azonban korántsem rossz, minimum is érdekesnek mondanám, az viszont tuti, hogy ilyesfajta megközelítésben nem igen dolgozik rajtuk kívül zenekar Magyarországon.

7/10

- Szilvás Gergő -

Rockstation (http://rockstation.blog.hu)
2011.04.04.
A veszprémi Guilthee első lemeze Lustration címmel két éve volt sűrűbb vendég a játszómban. A death metált a 70-es évek pszihedelikus analóg hangzásával keverő album, nem egy azonnal ható slágergyűjtemény volt ez kétségtelen, de sok hallgatás után igazi gyöngyszemek bukkantak elő a hangok mögül.

A csapat nemileg megfogyatkozott, a múltkori lemez óta – Vértesi István basszer már nem zenél a csapatban -, de a banda gerince, Csula Emil - hörgés, ének; Greskó Károly - szóló-, ritmus és akusztikus gitár; Bachstetter Balázs - ritmus és akusztikus gitár és Tóth Gábor – dob, programozás maradt és Gábor a basszust is feljátszotta most, sőt az album keverését is neki köszönhetjük.

A Homunculus Paradoxon egy koncept album, mely egy középkori alkimista életéről szól, bemutatva születését (Chorion), tanuló éveit (The First Experiment), a vizsgamunkáját (Manna Di San Nikola), mesterének halálát (Žitije Hermesovo) egy bizarr végjátékot és a feloldozást.

A darab - mert a Humunculus Paradoxon inkább egy előadás, mint egy egyszerű lemez – nehéz és egyben nagy odafigyelést is igényel, hiszen a történetmesélés, hangjátékszerű átkötőkkel is operál. A felvétel a bándi AMP stúdióban készült és baromi jól szól az anyag,

A kezdésnél azt hittem, hogy teljesen más lesz az album – igazából más is -, mint elődje, mert két női énekkel (Varga Betty és Varga Anita) erősen átitatott Anathema szerű dallal nyit a Succubi és a Red-Hand Succubi Theory. Az első igazi darabolás a Chorionban jön el, de a Manna Di San Nikola is hasonlót hoz baromi fogós, súlyos riffekkel melyben a női ének jól egészíti ki a hörgést. Egyébként szövegkönyvvel érdemes a lemezt hallgatni, mert így lehet igazán a követni a többszereplős történetet.

Ezt követően egy német nyelvű, iszonyatosan hosszú című dal következik, szinte epikus hangvételben, majd ezt a pusztítóan kemény Digitale Gaudium követi, mely az album egyik legjobb dala. A Žitije Hermesovo egy rendkívül sötét hangulatú temetői menet, mázsás, már-már doomba hajló riffekkel. A lemez végéhez közeledve a magyar nyelvű Hübrisz a pokol mélységeiből tör elő, de a szép női ének valamelyest oldja a feszültséget, míg az albumot záró Útban Délnek egy hangjáték-monológ, mely lecsendesíti a lemez által keltet hullámokat.

A Homunculus Paradoxon-on a Guilthee lenyesegette magáról azokat a felesleges kinövéseket, amelyek a Lustration-ön még nehezebben élvezhetővé tették a muzsikát. Nagyon sok munka van ebben az albumban, melynek minden hangja egy pici művészet is egyben. Egy biztos: hazai vizeken kevés ennyire átgondolt és jól összerakott produkció fog születni ebben az évben.

4,5/5

- sunthatneversets -

Az eredeti cikket [itt] találja Ön.

Fémforgács (http://femforgacs.hu)
2011.04.04.
A veszprémi csapat 2009-es Lustration albuma borzasztóan kellemes meglepetés volt számomra. A hazai és nemzetközi mércével mérve is méregerős lemez a mai napig kiállta nálam az idő próbáját, így nagy izgalommal fogtam kezembe a friss Homunculus Paradoxon lemezt is. A kísérő levelet böngészve még tovább fokozódott érdeklődésem, hiszen a lemez egy középkori alkimista koncepciót felépítő és végiggörgető beteges, vezeklés és feloldás reményét hordozó mese képét festette elém. Azonban a téma amennyire hálás és szabad, annyira nehéz és ingoványos talaj is egyben. Nem lepődnék meg ha sokaknak, mint nekem is, azonnal az Ulver – William Blake lemeze ugrana be, mint alapmű a témában.

Az először furcsa, de idővel kiválóan működőképessé vált felvezetés után megkezdődő utazás még a Lustration fényében is meghökkentő és érdekes kalandra invitál. A Red-Hand Succubi Theory méltóságteljes, vonszolós - feszült vonulása és az igéző női ének tökéletesen megteremti az alaphangulatot a történet számára, ami aztán a Chorion pumpálásával koszos kazamaták, fekete mágia, ármány és őrület mocskába ránt. Örömteli, hogy a gitárhangzás is azonnal felismerhető, egyedi és a sampleres effektekkel karöltve ismét megteremti azt a hangulatot, ami félreismerhetetlenül a GuilThee sajátja. A riffek pumpálnak, forognak és lubickolnak a tekervényes számszerkezetek szabadságában, hol egy klasszikus thrashes megoldással, hol modern groove-os lüktetésekkel operálva. Csula Emil, Varga Betty és Varga Anita ezer hangon megszólalva kelti életre a történetet. Ez az egyedi hangulat egységesen végigvonul a teljes sztorin. Tehát zeneileg ismét maximális teljesítményt nyújtott a csapat.

Azonban mint már említettem egy ilyen mélységű koncept történet elkészítése borzasztóan ingoványos talaj tud lenni, így pár ponton be kell valljam, nem találtunk hiánytalanul egymásra. Ez azonban közelről sem a csapat, vagy a Homunculus Paradoxon hibája. Egyszerűen annyira összetett és komplex hangulati elemekből felépített a lemez és a koncepció, hogy nem sikerült minden aspektusának a befogadása. Maga a történet témája kiváló, okosan kigondolt és műgonddal felépített, ami inkább rokon Az Ember Tragédiája vonalvezetésével, sem mint egy elbeszélő költeménnyel. Tehát a sztori elsősorban számos szereplő interakcióján, dialógusokon halad előre, ami számomra egy kicsit nehezen követhetővé teszi az eseményeket, illetve ennyi szereplőnek a jellemfelépítése motivációs rendszerének felállítása és szerepe az adott időkereten belül szinte lehetetlen. Úgy érzem, talán kevesebb szereplővel mélyebbre lehetett volna menni. Illetve a számtalan nyelv használata is (angol, magyar, latin, német és talán lengyel…) a sokszor egy soros pörgő dialógusokban úgy gondolom, hogy egy csöppet gyengítik a kompozíciót, bár az okát és célját értem. Illetve hát ha az ember nem a Therion eszköztárával rendelkezi, akkor ennyi szereplő audiális megszólaltatása is igen komoly feladat, ami számomra szintén nem lett tökéletes minden esetben. A szövegmondásos részek és valahogy a hörgött/károgott/szűkölt magyar nyelvű szövegek egyszerűen nem állnak a fülemre.

Érdekes és még kicsit magam előtt is zavaros gondolat, de úgy érzem, hogy ezt a nagyon komplex történetet kicsit szellősebben, kevesebb elemmel jobban is meg lehetett volna fogni. És talán bátran lehetett volna növelni a játékidőt is. Kicsit több teret hagyni a sűrű történéseknek effektekkel, intermezzókkal, mert ebben kétségtelenül otthon van a csapat. Nem tudom, hogy a srácok mennyire vágják az említett Ulver lemezt, amivel egy percig sem akarom összehasonlítani a Homunculus Paradoxont zeneileg, de a koncepció okán mégis csak megemlítem, hogy Garm speciel pont erre a szellősségre érzett rá a maga interpretációjában. Az más tészta, hogy ő meg talán egy csöppet túl is nyújtotta a rétest. Ezzel is bizonyítva, mennyire nem egyszerű felépíteni egy konceptlemezt. De mondom, ezek szubjektív észrevételek és kizárólag akkor merülnek fel bennem is, ha a felületes hallgatás fátylán átlépve a teljes koncepció mélyére próbálok tekinteni.

Remélem a kritikus észrevételeimet a csapat a maga helyén fogja kezelni, ha van benne akkor az építő jellegét értékelni, vagy egyszerűen csak legyinteni rá… Mert összességében egyedülállóan merész és műgonddal, időt energiát nem kímélve ismét értéket alkottak a srácok. Szembe menve minden divatnak, a járt utakról bátran lelépve példaértékű alkotóművészek munkája ez, amit bátran ajánlok a csapat ismerőinek és minden komplex, kemény és művészi extrém zene kedvelőjének.

8,5/10

- emp -

Az eredeti cikket [itt] találja Ön.

Shockmagazin (http://shockmagazin.hu)
2011.03.28.
Az már a két évvel ezelőtti Lustration album kapcsán is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a veszprémi GuilThee az egyik legfurcsább zenekar, akikkel valaha is dolgom akadt. Érezhető, sőt, egyenesen szembeötlő volt akkor is az a mindenfajta sablonoktól mentes alkotói törekvés, ami egészen bizarrá, ám ezzel együtt egészen egyedivé is tette muzsikájukat. Most pedig itt a friss mű, és ha lehet, a csapat még tovább merészkedett a progresszív gondolkodásmód kusza dzsungelében.

Amikor azonban a progresszív szót használom, akkor még véletlenül sem az olyan zenekarokra kell gondolni, akiket manapság helytelenül progmetal csapatoknak szokás nevezni. A GuilThee e téren egészen a rock hőskoráig, egész pontosan a '60-as és '70-es évek progrock világáig nyúl vissza, s azt a kötetlen, a határokat figyelmen kívül hagyó alkotói megközelítést teszi magáévá, ami többek között a korai Pink Floydot, a Yest vagy a Colosseumot is jellemezte. A Homunculus Paradoxonon nem fogunk hajmeresztő hangszeres maszturbálásokat hallani, vagy tíz perc fölé nyúló dalokat erőltetett vigyorral végigszenvedni, pedig ugye manapság épp az ilyen megoldások jellemzik a progosnak titulált csapatokat. Nem, a veszprémiek a technikai villongások helyett a mondanivaló tárgyát teszik piedesztálra, s ennek rendelik alá a zenei oldalt.

Ennek megfelelően a Homunculus Paradoxon – mint ahogy az címéből is sejthető –, koncepciózus alkotás, melynek történetét az énekes Csula Emil írta meg librettó formájában, a saját, valamint Greskó Károly gitáros/énekes és Varga Betty énekesnő szövegei alapján. A történet pedig egyenesen a sötét középkor misztikus világába kalauzol el minket, középpontjában pedig egy alkimista áll, kinek életét és munkásságát követhetjük figyelemmel három felvonásban. Alkimista kísérletek, mesterséges úton teremtett lény (homunculus), démonok, inkvizíció: valóban érdemes a szövegkönyvvel (és szótárral is, előfordulnak ugyanis a magyar és az angol mellett, német, latin és szerb szövegbetétek is) kezünkben nekiülni a lemeznek, másként megfosztjuk magunkat a teljes élménytől, amit a Homunculus Paradoxon nyújthat. Színházkedvelő metalosoknak, színdarabok szerelmeseinek kiemelten ajánlott a szövegkönyv lapozása, ritka az ennyire kidolgozott, aprólékos koncepció ebben a zenei műfajban.

Épp ezért a zenei részt is leginkább a teljes kép ismeretében lehet értékelni, márpedig ez esetben a végeredmény ismét meggyőzőre sikeredett. Az egyébként dinamikus, változatos mű igen lassan, mondhatni nehézkesen indul be, az első keményebb dal, ahol torzított gitár és kétlábdob is felmorajlik, csupán a tizenegyedik perc környékén csendül fel. Szerencsére a lassabb nyitás sem unalmas, Emil rövid felvezetője után Varga Betty uralja a következő két tételt. Hangja, ahogy már az előző korongon is, szép, selymes, ám ezúttal jóval nagyobb teret kapott, s ezt kimunkált énektémáival ki is használta, több hangfekvésben is megcsillan, növelve az anyag változatosságát. Mellette Emil és Károly hozza a maszkulin, vagy inkább bestiális oldalt. Emil a gonoszabb, az acsarkodósabb hörgést, míg Károly a mélyebb, hagyományosabb death metalos bömbölést eregeti, de emellett mindketten hallatják egyéb torzított, vagy épp tiszta hangjukat is.

A feszültségfokozó, de egyszersmind kellemes első két jelenet után érkezik az album első, hagyományosnak tekinthető metal tétele, a Chorion. Bachstetter Balázs és Greskó Károly gitárjai vastagon, de puhán szólnak, s az első percekben igazán fel se tűnik, hogy a dobokat nem ember, hanem programkódok kezelték. Tóth Gábor dobos/basszusgitáros jó munkát végzett e téren, talán csak a pergőknél tűnik fel igazán a turpisság. A basszusgitár viszont kaphatott volna vaskosabb hangzást, sajnos e méltatlanul alulértékelt hangszer egyszerűen eltűnt a keverésnél, s emiatt hiányzik a produkció betonvastagságú alja.

A sűrűn használt betétzörejek és effektek külön kiemelendőek. A zenei utazás során bekukkanthatunk például egy alkimista laborjába, ahol fortyogó főzetek és összekoccanó lombiküvegek között nézelődhetünk, de sétálhatunk egy korabeli, zsivajgó városban is, egyszóval a zene mellett egyéb hanghatásokat is bevetettek a veszprémiek a minél tökéletesebb élmény kedvéért, s e zajok túlnyomó részét hagyománytisztelő módon ők maguk vették fel vagy produkálták (például a veszprémi várban rögzített harangzúgás is ezek közé tartozik). Talán emiatt is járja át a művet egy egészen érdekes és sajátságos hangulat, amire azt lehet mondani, hogy olyan „giltis".

Az első GuilThee nagylemezre leginkább az album közepe táján felcsendülő, dohogós-riffelős darabok emlékeztetnek (Die Vier Junkfrauen von H. Sachs, Digitale Gaudium), a Zitije Hermesovo viszont már egy doomos felhangokkal kacérkodó tétel, a második leghosszabb dal, a Hübrisz pedig fogós refrénnel rendelkezik, de egyébként is elmondható úgy általánosságban a korongról, hogy elődjénél fogósabbra sikeredett. A záró darab pedig ismét egy bizarr hangulatú szerzemény, mely Pataki Zoltán versét zenésíti meg, a végeredmény pedig igen szürreális lett.

Nem habkönnyű fogyasztanivaló az új GuilThee mű. Széles törzsű volt a fa, melybe a zenekar fejszéjét vágta, de végül az izzadságpettyes csapások célt értek. Hogy felülmúlták-e debütáló munkájukat? Grandiózusságban igen, ám az egy egészen más típusú lemez volt, ezért nem is érdemes hasonlítgatni. A Homunculus Paradoxonnal az együttesnek összességében sikerült megvalósítania az előzetes elképzeléseket, s ez a lényeg. Hogy aztán majd a folytatásban mire számíthatunk, annak megjövendöléséhez tán még az alkimisták tudása se lenne elegendő.

9/10

- Oravecz Zoltán -

Az eredeti cikket [itt] találja Ön.

Vaskarc (http://vaskarc.hu)
2011.03.26.
A veszprémi Guilthee zenekar 2006-ban alakult, Márton Péter és Tóth Gábor őstagokkal. 2007-ben két demójuk jelent meg, az első a The Ghost Of Denying címen, majd a The Three Knot Lane. 2009-ben kiadták az első nagylemezüket a Lustration-t, amivel sikerült felkelteniük a sajtó figyelmét. Valamint az idén januárban látott napvilágot a zenekar második nagylemeze is - Humunculus Paradoxon címmel.

A minap kaptam meg a veszprémi Guilthee unikális, pszichedelikus /death metal banda, Humunculus Paradoxon című 2. nagylemezét. Első kagylózásnál éreztem, hogy nem lesz egyszerű dolgom az anyaggal. Ez az a fajta zene, aminek a befogadása többszörös meghallgatást igényel. Koncept album révén komoly időráfordítást igényel először is a korongon hallható történet teljes megismerése. Tehát, jó mélyen beleástam magam a történések menetébe, ami egy középkori alkimista életéről mesél. A zenével komponálva a dalok mondanivalója azt a hatást keltette bennem, mint ha egy többfelvonásos darabot néznék végig, ami születéssel, halállal, majd feloldozással ér véget. A lemez sátánista gondolatokkal, gonosz, sötét erőtől duzzadó 12 tételt tartalmaz.

Az Introitus Tragoediae rövid 1 perc 23 másodperces felvezetőjével indul a korong. Ezt követően beindul a történés, ami egy kiválasztott fiatalember szobájában zajlik, akitől a Succubus értékes testnedveket gyűjt... A Succubus hangját Varga Betty testesíti meg, tiszta goth-dark metalos hangja tökéletesen idomul a zene stílusához. Melankolikus gitárjátékkal, kifinomult effektekkel színesítik a darabot.

Red-Hand Succubi Theory a második felvonása az anyagnak. Ebben a darabban még inkább a pszichedelikus hatások dominálnak, melankolikus ritmusokkal, lágy gitárkísérettel, finoman bekapcsolódó dobbal és basszuskísérettel. Szépen kidolgozott dallamvilága a matériának könnyen befogadható. Varga Betty és Varga Anita hangjától különleges hangulattal bír az anyag. A kedvencem a lemezről Hermes születése, ami a negyedik tétele a korongnak, Chorion címmel. Innen indul be igazán a történet sötét hangulata. Kegyetlen amerikai death metal csapatokra jellemző stílusú aprítással indítanak. Csula Emil és Greskó Károly hörgő, krákogós hangja megadja a dal sátáni hangulatát. Zseniális! Ez a nóta már magyarul szól, hátborzongató szöveggel. Watch My Dyingot idéző hatása van a darabnak. Ezzel a tétellel lezárul a történet első felvonása.

A második felvonás első darabja Hermes iskolás éveiről mesél The First Experiment címmel, ami igazán csak 1 perc 26 másodperc misztikus effektekből áll. A Manna di San Nikola-val merülhetünk el a történet további folyamatába. Kegyetlen tempózás, súlyos akkordok uralják az anyagot mindvégig. Masszívan szólnak a hangszerek, a női vokállal színesített refrénrészek nagyon ütősre sikerültek. Kíváncsi vagyok, hogy egy koncerten képes lesz a banda visszaadni ezt a hangulatot.

Nagyon beindulnak az izgalommal teli, félelmetes eseményei a storynak. És, amit muzikálisan kapunk a történettel egybefonva a zenekartól, az valami katarzist előidéző állapot. Kiemelném még a korongról a Žitije Hermesovo anyagot, ami a főszereplő mesterének haláláról szól. Ez a nóta telve van misztikus hangulatot idéző effektekkel, amiben én a Thy Catafalque zeneiségét érzem. Ezzel a tétellel ér véget a második felvonás.

A III. felvonás Spire Disaster-el nyit, ami a Pink Floyd által ismert effekt technikák halmazival indít, majd a Hübrisz című matéria robban be, ami a második kedvencem lett az anyagról. Annyira profin megoldott az ének, valami zseniálisan olvadnak egybe a finom női vokállal a sátáni hörgések, károgások. Súlyosan, pokolian döngölnek a hangszerek. Így kell ezt! Az Útban Délnek verses monológjával ér véget a történet.

A Guilthee „Homunculus Paradoxon” lemeze jól kidolgozott, különleges anyag. Nem egyszerű, ám egy teljes történetet megzenésíteni, nem sok zenekarnak sikerült ez profi mód kivitelezni. Bevallom, ahogy első hallásra nem tudott megfogni, most így, hogy a történettel is tisztában vagyok, teljesen magaménak érzem a korongot. Még zárszóként megemlíteném a lemez egyik érdekességét, hogy a dalok angol, magyar, latin és német nyelven szólnak meg ezzel is különleges hangulatot adva a történetnek. Aki szereti a Thy Catafalqure, a Watch My Dying a Without Face… muzsikáit, annak egy ínyenc csemegévé válhat a Guilthee idei anyaga.

9/10

- Pál Andrea -

Az eredeti cikket [itt] találja Ön.

Heavymetal.hu (http://heavymetal.hu)
2011.03.25.
Ismerem a bűnösöket még ezen banda születése előttről, tisztában vagyok gyakorlatilag az egész eddigi életművel, ám mielőtt még bárki is az elfogultság vádjával illetne, le kell szögeznem, hogy zeneileg ha nem is áll nagyon távol tőlem a Guilthee világa, nem éreztem soha igazán a sajátomnak. Az előzményeket figyelembe véve nem kis meglepetéssel szolgált a brigád, mikor végighallgatva az új korongot, azonnal hallani akartam még egyszer!

Sem a konceptlemezek, sem a durva, tekerős zenék nem tartoznak a kedvenceim közé, ám újabban mintha szélesedne az a bizonyos látószög, egyre több élmény, hatás ér, amiről nem gondoltam volna, hogy valaha rajongásom tárgyaivá fognak válni. Tény, hogy egy „egyszerű” death metal lemeztől nem fogok leülni, de ha olyan kifinomult zeneiséggel, mélységgel és tartalommal bír az alkotás, mint jelen írás tárgya, akkor kénytelen vagyok fejet hajtani.

A zenekar nagykorúvá érése figyelemmel kísérhető az eddig megjelent lemezeket hallgatva, a Lustration már majdnem rendben volt, de kellett ez a két év ahhoz, hogy közel minden szempontból tökéletesedjen a produkció. A zene maradt progresszív death metal alapokon nyugvó agyalás, csak most jóval okosabban. Az elszállós, kísérletezős tételekből most kevesebb van, és befogadhatóbbak is, mint a korábbi lemezeken, ami sokat javított az összképen. A korong elejét ennek ellenére átgondoltam volna, mivel a durvulásra három számot (közel negyed órát) kell várni, ami ugyan a történet szempontjából fontos, de a lemez dinamikáját kicsit kinyírja.

A sztori az alkímia rejtelmeibe, az örök élet titkába sejtet bepillantást, ami talán Szepes Mária Vörös Oroszlán-jából lehet ismerős a rajongóknak. Érdekes, hogy a dobos TG nem olvasta a könyvet, mégis egészen hasonló az alapgondolat ez, és a korong történetének gerince között. Többek között azért is tartom értékesnek ezt a lemezt, mert rengeteg gondolatot ébreszt, erkölcsi és morális korlátokat ugyanúgy feszeget, mint ahogyan összemossa a zenei határokat. Vajon szabad-e természetellenes módon új életet létrehozni, illetve az majd alkotója ellen fordul-e, ha tűlnövi annak tudását?

Vannak egészen finom zenei megoldások, és néha szinte grind-ba hajló death megőrülések is! Óriási ereje a korongnak a négy énekes! Emil hozza a hörgős és a károgós témákat, utóbbiról sokszor az egykori Covenant, másszor a Kapanyányimonyók jut eszembe, ami amilyen szokatlan, annyira passzol az alkimista figurájához. Roy dögerős orgánumát az Animid Effect-ben hallhatjuk még, amiből itt most kevesebbet mutat, és főleg az üvöltős témákból veszi ki a részét. A finomságot, a bájt a két testvér, Betty és Anita, illetve a hangjuk garantálja, hihetetlen szépen énekelnek a csajok! Bettyt már hallottam itt-ott egy picit, de így, komplett dalokat, pláne kétszólamban csak most volt szerencsém lefülelni. Érdekesség, hogy a dalszerzésből mindenki kivette a részét, talán ennek is köszönhető a végeredmény összetettsége, változatossága.

A számok pedig méregerősek! Az első háromban igazából csak a lányokat és a ritmikai furcsaságokat élvezhetjük, de a Chorion már megmutatja a horda igazi erejét! Változatos a zene, amit a szöveget követve érhetünk meg teljes egészében, anélkül nem biztos, hogy értékelni tudjuk elsőre a hallottakat. A gyors darálások mellett a Zitije Hermesovo a komor, súlyos betonozásával elüt a többitől, mégis tökéletesen passzol a történet hangulatához! Mondanom sem kell, „sima” négy negyed kevés van az albumon, elég komplexek a témák! A Hübrisz refrénje meg szinte már slágeres a korábbi szöghányáshoz képest: nagyon jó a kontraszt a lányok és a srácok hangja között, nem mindennapi élmény!

A hangzás meglepően jó! A felvételek az AMP stúdióban készültek, viszont a mastert TG csinálta az otthoni méregkeverőjében (vegyészként nyilván örült a témának), sokkal vastagabb, dögösebb a sound, mint bármelyik korábbi lemez esetében. A sok kis kütyü, effekt nincs annyira kihangsúlyozva, mint eddig, és ez jó ötlet volt, ízig-vérig metal lett a végeredmény.

Biztos vagyok benne, hogy nem könnyű megemészteni a Paradoxon-t, abban is, hogy kell az élvezhetőséghez a szövegkönyv, de régen volt már lemez, ami ennyi gondolatot és érzelmet keltett volna bennem úgy, hogy közben iszonyat jó zenét is hallhattam! Tíz ponthoz túl bonyolult, de nekem kilencet bőven megér a bűnösök új korongja!

9/10

- Nort -

Az eredeti cikket [itt] találja Ön.

Mymusic (http://mymusic.hu)
2011.02.14.
A Guilthee második albumát vettük jobban szemügyre a mai napon. Az új albumon – az eddigiektől eltérően – komoly szerepet kaptak a külső hangok és zajok, viszont a Homunculus Paradoxon hagy némi kivetnivalót maga után...

A zenekar saját bevallása szerint sok erőt fektetett a szövegírásba, a lemez egy összefüggő történetet mesél el. Pontosabban mesélne. A koherens sztori egy lemezen nemes cél, de a banda egy picit melléfogott. Nézzük, hogy miért!

Először is: ha szöveg-centrikusak vagyunk, akkor nem hörgünk és virnyákolunk! Vagy ha igen, akkor azt érthetően tegyük. Míg az énekelt részek teljesen érthetőek, a károgós „betétekből” még a nyelvet is nehéz megállapítani.

Másodszor: ha szövegben, és témában is a középkort célozzuk meg, felejtsük el a metalcore-szerű alapot! Nem kell bebizonyítani a világnak, hogy tudunk ütemtöréseket produkálni! Azokat is úgy, hogy a zene többi része nem követeli azt meg.

Harmadszor: A női ének szép, ha ki van használva. Ez pedig semmiképp nem érhető el úgy, hogy monoton zenével kísérjük le, mint ahogyan az a Red-Hand Succubi Theory c. számnál történt.

Negyedszer: Ahogy már említettük, a lemezre külsőhangokkal is díszítették, aminek a célja az, hogy tarkítsák az egyébként monoton zenét. Ebben az esetben ez nagy öngól: a The First Experiment, ami szinte csak hangokból áll, és a címet szeretné kizárólag hangokkal illusztrálni, elég gyengén sikerült. Ahelyett, hogy lelki szemeim előtt megjelenne egy boszorkány/varázsló/mágus, amint ezt-azt kotyvaszt, elképzelem, ahogy kólába fújnak buborékot szívószállal, néha elgurul egy Cappy-kupak, majd pedig késsel ütik a pohár szélét, csókot követelve az ifjú pártól. Mint említettem, hatalmas öngól.

Ötödször: Emberek! Találjunk már a szintetizátoron egy NEM elektronikus zenébe illő hangzást! Kifejezetten idegesítő a Spire Disaster-ben használt space-age prüntyögés.

Hatodszor: A dob a legtöbb számnál túl statikus. A Hübrisz c. számnál viszont kifejezetten jól lett megírva, ezt el kell ismerni.

Értem én, hogy dob programmal dolgoztak, de semmi változatosság nincs benne. Továbbá a Rockerek.hu oldalon a következőt olvashatjuk: "Egyetlen demót vettünk fel úgy, hogy fel is ütöttem, de érdekes módon egy-két kivételtől eltekintve a magyarországi stúdiók egyelőre nincsenek felszerelve azzal a technikával, ami egy olyan hangzást visszaadna, amire itt szükség van." Ez lehetne akár igaz is, de a lemez végső formája azt engedi feltételezni, hogy ezt a hangzást minden stúdió képes lett volna megvalósítani.

A lemez saját stílusán belül is középszerű, ami egy 2 korongos zenekarnál mindenképp áldás, hiszen még van hova fejlődni, és az album nem tesz tönkre egy kiforrt zenei imidzset. Ez gyakorlatilag lehetőséget kínál a kísérletezgetésre. A friss hanganyag inkább egy határozott szárnypróba, mint egy irányadó lemez. Mégis, a sok felsorolt kifogásolnivaló mellett van pár dolog a Guilthee zenéjében, amit mindenképp említésre méltónak találok. Ilyen például Varga Betty és Varga Anita hangja. A vokál gyönyörű, annak ellenére, hogy a kiénekelt hangsorok néha klisészerűek, és mint említettem, a kíséret sántít néhol. Őket nem szabad kirakni a zenekarból, sőt! Nagyobb szerepet az éneknek, kevesebb rikácsolást! Ami még el lett találva az a basszusgitár hangzása. Látom magam előtt a rezgő húrt, miközben a Digitale Gaudium c. számot hallgatom.

4/10

- Sir DNA -

Az eredeti cikket [itt] találja Ön.

Kritikák a "Lustration" lemezről:
Rock Station (http://rockstation.blog.hu)
2009.09.20.
A veszprémi csapat, a GuilThee, A Rock STATION MySpace oldalán keresztül hívta fel a figyelmet magára, de már korábban is halottam róluk, pont ennek a lemeznek a kapcsán. Az mindegyik erről a lemezről írt kritikából kiderült, hogy a Lustration-nel való ismerkedés nem lesz azonnali barátság kezdete.

Magyarország valahogy táptalaja a különleges zenei kísérleteknek. Idén itt a Watch My Dying Moebius című remeke, vagy a Thy Catafalque Róka Hasa Rádió-ja, melyek mindegyike unikális zenei csemegének számít. Ezeknek a zenéknek egy apró „hibája” van csak: nevezetesen vagy megszokod, vagy megszököl, csúnya magyarsággal élve. A GuilThee is ebbe a sorba fog tartozni: aki ráérez a Lustration zaklatott, kísérteties, mégis egyedi világára annak hű társa lehet a Lustration, de akit ez egy kicsit sem érint meg, az nagyon nem fogja szeretni ezt a zenét.

A Lustration a Csula Emil - hörgés, ének, vokál, Greskó Károly - szóló-, ritmus és akusztikus gitár, Bachstetter Balázs - ritmus és akusztikus gitár, Vértesi István – basszus, Tóth Gábor – dob, programozás felállású ötös első nagylemeze, melyet két EP már korábban megelőzött. A srácok állítása szerint a cél az volt, hogy ötvözzék a death metalt a 70-es évek pszichedelikus, analóg hangzásával. A hangszeres témák megírása közel egy évig tartott, az énekes Emil viszont fél év alatt kellett, hogy megírja az összes szöveget, aminek jó része a bűn témakörének boncolgatása.

Nos a Lustration azért több annál, mint analóg hangzású death metál. Tény, hogy a gitárjáték terén inkább ez a stílus dominál, de ott sem mindig. Csula Emil hörgése sokszor back-metálos károgás-szerű kántálásba megy át, ráadásul Varga Betty női éneke is sokszor teret enged az elszálltabb témáknak. Az albumot a Learn To Obey foglalja keretbe a Biblia Mózes könyvének idézeteivel, de van itt elektro-hangjáték (Thor) vagy mezopotámiai teremtésmítosz magyar szavalattal, minimál zenei aláfestéssel (Enuma Elis),és széteffektezett Pataki Zoltán vers (S Eljön Értünk A Fény) is.

A többi dalban a „könnyebben” értelmezhető zenei megoldásoké a főszerep: a Embarrassment Of The Fall And The Fool As Well-ben a döngölő kétlábgépes témák viszik a prímet és Csula Emil is okosan váltogatja a károgásszerű hörgést a tiszta énekkel, de a dal elszállósabb vége is igencsak jól sikerült. A Conomor The Accursed And Tréphine egy black zúzda, melybe fellazításként egy csodás női énekes rész is került. A Lilith And The Serpent a biblia bűnbeesés keleties énekkel megtámogatott zaklatott illusztrálása, míg a The Conqueror Worm From E.A.Poe pörgős death/black szörnyeteg egy sejtelmes énekdallamra épülő refrénnel. A Minor Disturbance In The Spirith Sphere In Antiquity inkább az oldszkúl thrash-metál témákra épít egy kis samplerrel megtámogatva, de a Beloved Wife Of Man sem sokkal marad el mögötte, melybe egy kis folkos rész került, mind az ének, mind a gitárjáték terén.

Nehéz anyag a Lustration, de többszöri hallgatásra igencsak erős is. Az általam csak hangulati átkötőnek nevezett megoldások idejéből és szerepéből én visszavennék egy kicsit, mert egységesebb és folyamatosabb lenne az album, de nyilván a koncepció nem ez volt. Aki szereti a nem mindennapi zenéket, annak érdemes egy lehetőséget adni a GuilThee-nek, de tessék óvatosan közelíteni hozzá..

4/5

- sunthatneversets -

Az eredeti cikket [itt] találja Ön.

MusicDemo (www.musicdemo.hu)
2009.08.
Létezik Veszprémben egy banda, név szerint a GuilThee csapata, akik két demoanyag után, az idei évben jelentették meg, első, úgynevezett bemutatkozó albumukat, ami nem mutatja be a zenekart, hisz az már bemutatkozott a 2007-es évben két kiadvánnyal is. Na de ne játszunk itt egymás idegeivel, inkább nézzük meg mit tudott nekünk nyújtani a GuilThee, tizenegy számot tartalmazó Lustration című albuma...

Mielőtt nekifognánk az anyag szétszedéséhez, el kell mondanunk, hogy a GuilThee zenéje amolyan régi iskolás thrash keveredése a kísérletezéssel, valamint progresszív elemekkel, és ez által egy megfelelően brutális mixet alkot, melyet azonban igencsak nehéz megemészteni, de ha maradéktalanul sikerül, nagyon jó szájízzel emlékszünk vissza rá.

A kezdéssel nem variáltak túl sokat. A Learn To Obey Part 1. bibliai idézete után azonnal belecsapnak az Embarrassment of the Fall and the Fool As Well-be, ami egy igencsak kemény hangvételű, változatos, remek kedvcsináló szerzemény. Felfedezhetjük benne a nagy elődök jellegzetességeit, ám ettől függetlenül kiváló nóta. Jobbat alig hallani az egész lemezen.

A Conomor the Accursed and Tréphine (nem tudom, miért használnak ilyen piszkos bonyolult és hosszú számcímeket) amely jellegzetessége a gitárjáték, ami majdnem végig dominánsan jelen van ebben a számban, és ez a szerencse, mert másképp felejthető lenne ez a kompozíció.
A következő felvétel a Thor, egy instrumentális utazás. Igazi ambient:-)
Talán direkt pihentetnek bennünket egy kicsit, hogy jobban tűrjük, amint a következő, Lilith and the Serpent című számmal kimetszik az agyunkat. És valóban! Élesen metsző thrash ez a nóta, embert próbáló ritmussal, melyben a legkülönlegesebb hogy az ordító éneket puha női hanggal (melynek gazdája, Varga Betty) tompítják, ill. ellensúlyozzák.
Egy igen rendhagyó kísérletet botlunk az Enuma Elis című számban. Utána olvasva kiderült, hogy az itt elmondott szöveg az egy mezopotámiai teremtésmítosz, amit lefordítottak magyarra. Kicsit lagymatag, egyáltalán nem illik ide, de éppen belefér.
Megint egy kurva hosszú számcím: The Conqueror Worm from E.A.Poe (Regrettably Compound by the Son of the Adeptus and the Blind Mistress) de annyi világos első olvasásra is hogy Edgar Allan Poe-t idézik ezzel a dallal. Nem tudom, mit szólna szegény Poe, ha meghallaná azt a zúzdát, amit a tiszteletére játszanak a GuilThee-s fiúk:-)
A nyolcadik szerzemény, a szintén frappáns, kifejező, és nyúlfarknyi címet viselő a Minor Disturbance in the Spirit Sphere in Antiquity. Első hallásra kicsit lágyabban indul, ám nem sokáig pihenhetünk ebben az érzésben, ugyanis mire észrevesszük magunkat, már újra thrashbe keveredtünk.
Megint egy kísérletezés-félébe botlunk a lemez egyetlen magyar nyelvű, S eljön értünk a fény című felvételében, ami, Pataki Zoltán versének (ő csinálta egyébként a lemez borítóját is) meglehetősen borúsra sikeredett megzenésítése. Ezt végighallgatva örömmel tölt el bennünket, hogy végre visszatérhetünk a z igazi metálba a Beloved Wife of Man (végre egy rövid cím) révén.
Utolsónak, amolyan levezetés-féleképpen meghallgathatjuk a Learn to Obey Part 2. címú szintén kísérletezős, és egy kicsit túl nyálasra sikeredett felvételt, ami azonban zárásnak mindenképpen megfelel.

Mint az elemzés elején is említettük, nagyon nehezen emészthető cuccról beszélünk, mikor a Lustration című albumot említjük. Tele sok jó, és kevésbé jó szerzeménnyel, helyenként szerintem értelmetlen vallási tartalommal, és szintén céltalan kísérletezéssel, melyek talán valamiféle útkeresésnek tudhatók be. Így mindent egybevéve egy jó kis metálkoktélt hallgathatunk, amelynek az összerakásakor, profi módon még arra is gondoltak, hogy többször is időt adjanak a hallgatónak, hogy kimenjen a konyhába és nyisson egy sört magának. Öt pontot a tízes listán mindenképpen megérdemel.

5/10

- harĐ -

Az eredeti cikket [itt] találja Ön.

Heavymetal.hu (www.heavymetal.hu)
2009.08.
Nos, van egy olyan érzésem, hogy a Guilthee zenekar gyorsabban megírta debütáló, Lustration című nagylemezét, mint én ezt a kritikát, de a lényeg, hogy végül mind a kettő elkészült, úgyhogy helyrebillenhet a világ rendje!

Talán inkább a negatívumokkal kezdem. A legnagyobb probléma azzal van, hogy az igazi dalok között túl sok az „üresjárat”. A tizenegy tételből öt amolyan átkötés, illetve semmitmondó agymenés. Főleg a Thor és az Enuma Elis tette be nálam a kaput: előbbi egy roppant idegesítő zajkollázs, utóbbi pedig egy nagyon fárasztó mese (vagy minek nevezzem). Ha rövidebbek lennének, talán el tudnám viselni őket, de ez a két tétel nem egész tíz percet tesz ki a háromnegyedórás játékidőből. Koncerten meg úgysem ezzel akarják majd meghódítani a közönséget (legalábbis remélem).

Viszont a tényleges dalok eléggé rendben vannak. A hangzás is korrekt (talán a dob lehetne picit teltebb): főleg a gitárok harapnak, ami ebben a death metal közeli stílusban nem hátrány. Az Embarrassment Of The Fall And Fool As Well rögtön egy igen komplex kis szerzemény, brutális riffhegyekkel, amely végül egy szépséges, akusztikus levezetésbe csúszik át. A Conomor The Accursed And Tréphine-ben a középtájt beiktatott női énekes részek oldják a súlyos, szaggatott darálásokat, a Lilith And The Serpentben meg a remek groove-ok és a végére egyre kísértetiesebbé váló megoldások érdemesek a figyelemre. A The Conqueror Worm From E. A. Poe (Regrettably Compound By The Son Of The Adeptus And The Blind Mistress) – mint a cím is mutatja – Poe A győztes féreg című versének megzenésítése, a Minor Disturbance In The Spirith Sphere In Antiquity a megszokott zúzda (a gitárokon különleges effektekkel), míg a Beloved Wife Of Man a középtempói miatt marad emlékezetes.

Ha a srácok visszafogják a helyenként kissé öncélúnak tűnő kísérletezgetést (meg a hangoskönyv-jellegű próbálkozásaikat külön mellékelik, nem az album közepén – l. Enuma Elis), akkor egy valóban izgalmas, progresszív death zenekart üdvözölhet majd a nagyérdemű.

7/10

- Downer -

Az eredeti cikket [itt] találja Ön.

Mymusic.hu (www.mymusic.hu)
2009.07.24.
GuilThee: Lustration | Sokféle metál van, van a trash, a death, a hardcore, stb, stb.. no, de ez most más, ez kérem pszichedelikus metál. Külön-külön, mindkét műfaj jó, lássuk, együtt hogyan szólnak.

De szóljunk pár szót a veszprémi bandáról. Nem egy ősrégen indult dolog ez, bár a 3 év, már nem is kezdő szint. 2006-ban, mint ahogy az lenni szokott, adott pár srác, akik össze akartak hozni egy zenekart, egy kompromisszummentes, minden brutalitással, és betegséggel megfertőzött extrém motívumokkal megfűszerezett zenéhez. Ezek a srácok, jókor találkoztak, ahhoz, hogy pont egy ilyenné álljanak össze.

A veszprémi fiúk, rengeteg tagcserén mentek keresztül, de a két demó és stíluskereső, összecsiszolódó korszak után megjelent első lemezük a Lustration. Amit most picit boncolgassunk. Az első dal a Learn To Obey Part 1. bibliai idézettel kezdődik, aztán egy csapásra átfordul az Embarrassment-be. Ami olyan ritmusos, mintha egy Fear Factory nótát hallgatnánk. Az énekes (Csula Emil) elkezdi sokoldalú, hol hörgő, hol szinte vékony hangján ontani a szót, nem is akárhogy.. tökéletes választás kezdő dalnak. A Conomor the Accursed and Tréphine-ben, olyan gitár játék van, hogy szinte elvonja az énekről a figyelmet, egészen a szám közepéig, mikor újra Emil lesz a domináns.. nem is kicsit, de ez a jó ebben a lemezben, hogy mikor már-már sok lenne a hörgés, akkor jön egy csendesebb, lenyugtatóbb nóta. Ez esetben a Thor, amiben szöveg nélküli pszichedelikus hangok szólalnak meg. Pihentető.. Túlságosan ne nyugodjunk le, mert a Lilith and the Serpent durván hasítós, nagyon gyors riffekkel teli szám, melyben a lágy női hang, (Varga Betty) tökéletesen ellensúlyozza a rekedtes ordítást.

Most egy szöveges, rész következik, az Enuma Elis- a mezopotámiai teremtésmítosz szövege magyarul felszavalva némi zenei aláfestéssel. Valakinek ez biztos bejön, de én nem igazán értem, miért került ez a lemezre.. Mindenesetre koncerten ez lehet a ’na elmegyek sörért’ nóta. Túlságosan megszakítja az eddig ritmusos, pörgős hanganyagot. Főleg, hogy az Edgar Allan Poe-t idéző The Conqueror Worm From E. A. Poe- című következő dal, megint zúzda. A nyolcadik szám, a Minor Disturbance in the Spirit Sphere in Antiquity rockosan indul, de persze az ének által, szépen átcsúszik metálba. Ebben a dalban az énekes hangja, nagyon jól szól, nem túl rekedtes, hörgős, pont olyan, amilyennek kell lennie. Remek! Az egyetlen magyar nyelvű szám, a S eljön értünk a fény, egy Pataki Zoltán vers ’megzenésítése’ mely a kicsit ördögi hangeffektek miatt (kb., mint mikor Pazuzu (démon) próbál kommunikálni, az Ördögűzőben) igen betegre sikerült. Ezt a számot ellensúlyozza a Beloved Wife of Man. Hu, ez egy ütős nóta, nagyon jó, mind a gitár és a dob összhangja, mind az ének stílusának, hangszínének változása. Talán az egyik legjobb nóta. A Learn to Obey Part 2. záró dalban a női és férfi duett, amolyan lebegős, smárolós, összebújós szám. Megpihenhetnek a bakancsos lábak és a fekete selyemszoknyák fodrai is simulhatnak. Tökéletes befejezés.

Összességében, sok jó szám van rajta, de kicsit leterhelő album, elsőre talán túl sokat akartak belepakolni egy lemezbe. Kicsit borult, (néhol beteg), melyben van death, trash, pszichedelik, stílus, de a vallási és történelmi szagú dalok is hangsúlyosak. Végletek kavalkádja, melyben még érezhető a kísérletezés, stíluskeresés, de talán nem kell tovább keresni, ez így összegyúrva pont jó.

7/10

- Egres -

Az eredeti cikket [itt] találja Ön.

Metal Hammer (www.hammerworld.hu)
2009.05.
A veszprémiek 2006-ban indultak, volt két demójuk, és rengeteg tagcseréjük. Ez pedig az első album. Egy igen különös anyag.

A Learn to Obey Part 1. enyhén kísérteties hangulatú, intrójában a Bibliából vett idézet már előre vetíti, hogy mondani is akarnak valamit, nem csak zúznak. Az Embarrassment of the Fall and the Fool As Well aztán alapos keresztmetszetét adja a GuilThee-nek. Az egyik trashes, középtempós téma, akár Megadeth is lehetne, de aztán olyan dolgok jönnek, amikről a Believer, a Carcass és a Fear Factory is eszembe jut, a refrénről meg talán Kreator dallamosabb próbálkozásai. A vajdaságból származó Csula Emil hörgése főleg Jeff Walkert idézi, de nem kizárólag, s nem is egysíkúan. Igaz, az ereje sem egyenletes, az angol kiejtés sem hibátlan, pláne ilyen sűrű szöveg mellett. Mégis van súlya, hatása a nótának.

A kékszakáll legenda gyökereit feldolgozó Conomor the Accursed ant Tréphine Meshuggah-szerű szétszaggatott témákra épül, de fura módon, a mesélős szöveg miatt a korai Amorphis is felrémlik, a női ének részek (Varga Betty) miatt pedig a szintén veszprémi Without Face. S ha hozzá vesszük, hogy a GuilThee tagja volt az ex-WF/Sunseth Sphere gitáros is, akkor kijelenthető: azon a környéken van valami a vízben vagy a levegőben, ami a különleges zenék, és sötét atmoszférájú mítoszokban, irodalomban mélyreásó szövegek felé tereli a zenészeket.

A Thor egy elektronikus zajokkal vegyes félelmetes King Diamond szerű hangjáték. A Lilith and the Serpent a bibliai bűnbeesésről szól, némi közel keleties női énekkel, meg brutál black ill. göteborgi témákkal, sátáni kacajjal. Az Enuma Elis a mezopotámiai teremtésmítosz szövege magyarul felszavalva némi zenei aláfestéssel. Megvan a maga hangulata, de koncerten nem biztos, hogy működik, he-he...

A Conqueror Worm From E.A.Poe már csak Poe miatt is a Without Face-et juttatja eszembe, amúgy pörgős death/black a gerince. A Minor Disturbance in the Spirith Sphere in Antiquity beteg, borult death/trash, a S eljön értünk a fény egy szépséges Pataki Zoltán vers effektelt rém borult verziója. Azt hiszem, Kátai Tamás legutóbbi Thy Catafalque albuma óta nem hallottam ilyen kísérletező zenét. De Watch My Dying fanoknak is bejöhet. A Beloved Wife of Man nyitóriffje Nevermore-ra hajaz, aztán megint csak black-es és göteborgi irányt vesz. A sztori, amit elmesél, hátborzongató, kicsit folkos is, és még némi szerb nyelvű kántálás is fokozza a hangulatát. Hatalmas! S végül a Learn to Obey Part 2. zárja az albumot, s bármily szép is az a kicsit Queensryche - Waiting for 22-t idéző akusztikus téma, a férfi és női ének kettőse és a végén a lány áriázása miatt rém bánatos és félelmetes darab.

Zilált, nehéz anyag a Lustration. Iszonyú sokmindent tettek bele, és nem is tud minden részlet kellően kibontakozni. A csapat azt mondja, a hangzás direkt ötvözi a 70-es évek pszichedelikus világát a metállal, de szerintem sokszor egyszerűen nem elég jó. De a GuilThee így is üdítően sajátos és érdekes. Aki megcsömörlött a klónbandáktól, annak mindenképp érdemes odafigyelnie rájuk.

8/10

- Uzseka Norbert -

Rockerek.hu (www.rockerek.hu)
2009.04.30.
2006-ban alakult egy veszprémi székhelyű zenekar, a Guilthee, melynek alapítója, Tóth Gábor a 2008-as demolemez elkészültekor keresett meg, füleljek bele a felvételekbe. Elsőre kicsit sokkolt a dolog, emészteni kellett, s a végén már egész megtetszett. Eltelt egy év, s újabb korongot postázott, ahogy az előzőt is, tokban, borítóval, egy korrekt kiadványt. A különbség: nem 2, hanem 11 dalt tartalmazott. Nagylemez. Komoly háttér és kiadó nélkül is elkészült, s mégis összehozták, megtisztelve engem is egy példánnyal. Ehhez is kellett idő, de kevesebb, ahhoz hogy megemésszem és el tudjam mondani, mit is vált ki belőlem. Nagyon vegyes anyagról van szó, rengeteg zenei alapot elegyít, igazán egyedi alkotás, amilyenhez még nem volt szerencsém hazai berkekben. A ’60-as évek végének, ’70-es elejének rockzenéje keveredik a ’90-es death-metal és akkori kísérletek alapjaival, vegyítve ezt olyan elemekkel, mely a mai fülhöz igazítja kicsit a dolgot. Sokkol és elámít. Ez az amit vagy nagyon megszeretsz, vagy nagyon nem, de köztes állapotot nehéz belőni. A többit pedig bízzuk a befogadóképességedre, annyit elárulok: hallgatni csak hangosan érdemes!

Mikor még csak a nagylemez terveit hallottam, nekem is furcsának tűnt, miként lehet olyan zenei alapokból egyszerre építkezni, mely egy részről érezhető a korai Pink Floyd (pl Umagumma, Saucerful of secrets,Meddle, de ha nem ismered, hallgass egy Best of-ot és a lényegét érzed), másfelől a ’90-es évek death vonalának bandái közül (Death, Gorefest, Napalm Death – melyekkel pl. a mai napig nem tudtam annyira megbékélni) szolgáltatják. A végeredmény valami olyan egyedinek nevezhető új alkotás, melyhez még nem volt szerencsém, attól függetlenül, mennyi zenét és mennyi érdekességet hallhattam eddig. A felépítés teljesen rendben, van egyfajta vonalvezetése a lemeznek, felvezet, különböző témákkal ámít, sokkol, kizökkent, nyugtat, lezúz, s végül a levezetés.

Kicsit részletesebben: az első track, ’Learn to obey part I.’ címmel egy lágyabb dallamokra épülő,alig pár vokállal s szöveggel megtűzdelt szerzemény, mely egy horrorfilmbeli felvezető/átvezető zenének is elmehetne, mégis kellemes a fülnek, nincs is benne más hangszer a szintin kívül. Mikor kezd ráállni a fül, s elfelednénk, hogy metal-t hallgatunk épp, indul a második szám, melyben az erősebb riffek és a minden lágyságot mellőző ének kapnak szerepet, mégis kimért, egyenletes formában, érdekes dallamvezetéssel. Már az első taktusok előhozzák a ’hangerőt fel’ érzést. Ezt halkan nem is lehet. Ha kibírtad az első 4 és fél percét, akkor megjutalmaznak egy kis könnyed kiállással, mely kifejezetten a Pink Floyd hangzását idézi. Zseniális. S gyönyörűen szól, majdnem mintha Gilmour dallamait hallanám. S végül ez vezeti le számot. Igen, kell is egy kis nyugtatás, mert a folytatásban még többet kapunk az arcunkba, nehogy nyugton maradhassunk. S mégsem kínzó, csak ütős. Minden szerzeménybe becsempésznek valamit, amitől más ízt kap. Amennyire durva, annyira eléri, hogy füledbe másszon, mindenhova jut valamilyen kiállás. A ’Thor’ c. szám pedig a Red Hot Chili Peppers révén sokkal inkább ismertebb John Fusciante lemezein észlelt borult gitárnyúzást-szaggatást nyújt a felkészületlen hallgatóságnak, ez az első pont, ahol az edzetlenebbek menekülni kezdenek. S a (tor)túra még nem ért véget, sehol se tartunk. Ügyes húzás, pontosan a korong felére kapunk egy közjátékot, mely eredetileg egy apróságnak indult, s lett belőle 6percnyi betegesnek tűnő valami. Enuma Elis. Zavarkeltő hangok egyvelege egy monológ alá (ami egyébként a babilóniai teremtésmítosz, bibliai idézet). Az összhatás ami a legkegyetlenebb, nem kell ehhez se alkohol, se tudatmódosító szerek, önmagában hatásos. Főleg éjjel, egyedül a sötétben, esetleg fáradtan, mikor már alapjáraton is képes hallucinálni az ember. Iszonyat nagyot flash amit magával hozhat. Ha átérzed. Egyszerre idegesítő és érdekes. De ha félős vagy, léptesd tovább, de gyorsan. Nagyon hatásos és eredeti. Zenei kiadványon ilyennel se találkoztam még. Ha ezen is sikerült túljutnod, így, vagy úgy, kis időre ismét elmerülhetsz a zenei élményben, pár könnyed taktus, majd hadd szóljon! De már nem olyan kegyetlen, az interlude után már nincs olyan hogy befogadhatatlan. Erőteljes, de hamarabb szembetűnnek a könnyed dallamok, mellyel továbblendíthet, s máris kellemesebb hatású. Pedig végkifejlet sincs még, se levezetés, csak keményedőnek tűnő hangvétel, ügyesen teletűzdelve kiállásokkal, mely nagyon elütnek a dalok fő nyomvonalától, mégsem kirívóak, mindegyiknek megvan a maga helye. Ettől teljes mindegyik nóta. Könnyítésképp jön a ’S eljön értünk a fény’, mely számomra ismét Frusciante-t idézi, sokkal zavaróbb, mint nyugtató, s mielőtt menekülnék, még egy death-jellegű szerzemény, csak hogy a végsőkig nyúzzanak, már –már a dallamosabb black- és extrem goth metal bandákra emlékeztető módon. Na de amikor a kántálást meghallottam, már én is padlót fogtam…S így értünk el a végére, ’Learn to Obey part II’, ismét egy szintetizátorra épülő dal, némi vokállal vegyítve, egyszerre férfi és női (na igen, a lemezen van többször is női vokál, mely korábban nem volt rájuk jellemző), ez már a levezetés. Egyfajta megbocsájtás. Miért is? Hogy végigkínlódtad a lemezt, szenvedtél rajta, bántották füled, vagy sokkoltak? Vagy csak hogy lenyugodj kicsit.

Mit is jelent maga az album címe? ’Engesztelő áldozat’ vagy ’mosdás’ az online szótár szerint. A projectre tekintve inkább az előző. Hogy miért kell engesztelni, és mi az áldozat, az még felvet pár kérdést, amiben biztosak lehetünk, hogy itt még hiteles zeneiségről van szó, és nem a pénz irányítja a dolgot, hanem a zene iránti szeretetük, az alkotási vágyuk, ami nagyon fontos ahhoz, hogy értékelhetőt alkoss. Nekik is 3 évükbe tellett egy olyan csapatot összehozni, amivel ezt meg lehetett valósítani, az eredmény önmagáért beszél. Két kölün zenei világot vegyítenek, ez egyiket jól ismerem (lásd: Pink Floyd), a másik kicsit idegen számomra is, a végeredmény mégis átjön. Nem kell magasztalni az egészet, ha sokszor megy le egymás után a korong, engem is ki tud akasztani, s pánikszerűen állítom le (de tegyük hozzá, bármi egyébbel lehet így lenni). Nagyon eltalált anyag, csak türelmet is igényel, mainstream-en nevelkedőknek valószínűleg nehezebben emészthető, sőt, garantáltan lesz olyan, aki nagyon ellene lesz, hogy meghallgassa másodjára is. Időigényes, szükséges hozzá némi zenei ismeretség és neveltetés. Ha rádión nevelkedsz és elvagy úgy, akkor felejtsd el. Egyéb esetben merem ajánlani, legfeljebb majd ismét lesz, aki szidja a fejem (sőt biztos, de ez részletkérdés), hogy miért ajánlottam figyelmébe. (Hozzáfűznivaló: blackmetalos ismerősnek megmutattam, első hallásra megkedvelte. Pedig ez nem is black…) Ne egy esélyt adj neki, inkább hármat. Utána jöhet a vélemény.

10/10

- Szapy -

Az eredeti cikket [itt] találja Ön.

Shockmagazin (www.shockmagazin.hu)
2009.04.
Őszinte leszek: soha nem értettem, hogy a hazai rock/metal színtér miért épp a germán és brit heavy metal sokadrangú honi kópiáinak kedvezett inkább, mintsem az extrémebb, ám jóval egyedibb látásmódot képviselő csapatoknak. Nagy kár, mert így jó időre elég egydimenzióssá vált a hazai keményzenei paletta, ám szerencsére ez a tendencia mára megváltozni látszik, köszönhetően annak a mai kísérletezgetős trendnek, amely felszínre dobta az eddig mélyen szunnyadó honi kreativitást. Sorra bukkannak fel a semmiből az olyan csapatok, akik nem szándékoznak a negyvenkettedik Ossian lenni, hanem valami újat, valami frisset akarnak létrehozni.

Tavalyi demójával a veszprémi GuilThee kellemes meglepetést okozott a hagyományostól igencsak eltérő zenei megközelítésével, az irány, melyet kijelöltek akkor maguknak igen ígéretesnek ígérkezett. Azóta cserélődött a tagság rendesen, aminek fejtegetésébe most tényleg nem folynék bele, de a múlt helyett sokkal fontosabb az, ami a jelent alkotja. Az aktuális – remélhetőleg végleges – zenekari felállás igen erősnek tűnik, a banda góréja, Tóth Gábor dobos érezhetően a legtöbbet próbálta kihozni csapatából és önmagából is, aminek végeredménye lett ez a háromnegyedórás lemez.

Mikor először behelyeztem a cd-t a lejátszóba, s végighallgattam a friss művet, bizony nehéz falatnak tűnt, ami főként az album rendkívüli változatosságának köszönhető. Ám a hosszas, elmélyült ismerkedés meghozta gyümölcsét, így most megpróbálok némi betekintést adni ebbe a tizenegy állomásos őrült hullámvasutazásba.

Az utazás a Learn To Obey part 1 című intróval veszi kezdetét, amelyben a kellemes akusztikus gitárra és zongorára érkező effektezett női szavalás nem épp könnyed kirándulás ígéretével kecsegtet. Az ezt követő, már-már Nile-i hosszúságú Embarrassment Of The Fall And The Fool As Well címmel ellátott szerzemény egy lendületes darab, ahol a gitárok szaggatnak, az új énekes, a vajdasági Csula Emil pedig ellentmondást nem tűrően szegezi szavait hallgatóinak, göteborgi hörgőgépekéhez hasonlatos, acsarkodós hangján. A durvulást pedig egy könnyed, a ’70-es éveket színestől-szagostól megidéző gitárpengetés vezeti le, ami váratlan húzás ám ez még csak a kezdet. A Conomor The Accursed And Tréphine egy kimértebb darab, ahol nagy szerepet kapnak a finom témaváltások, amely egy éteri női énekkel fűszerezett középrészben csúcsosodik ki. A füleket simogató hang tulajdonosa egyébként Tóth Gábor kedvese, Varga Betty, aki mindezek mellett sok helyen háttérvokálozik is vagy épp sikolt, mikor épp mit kíván meg az adott dal.

Eddig tehát teljesen érthető és világos a lemez, ám ekkor jön a Lustration egyik legbizarrabb tétele, a Thor, amely Pirisi Ákos (October Sun, ex-To-Mera) szerzeménye, s amely afféle sampleres zörejekből, pittyegésekből és gitárhangokból álló pszichedelia. Nos, nem egy tipikus klipes nóta… Az albumról az egyik személyes kedvencem a Lilith And The Serpent: gyors, skandináv death metalos riffelésű darab, fenemód eltalált leállással és kissé keleties hangulatú női énekkel megfűszerezve; a Greskó Károly-Bachstetter Balázs gitárduó újfent kitesz magáért, a nyers hangzással doromboló Vértesi István basszusgitáros pedig igen precízen adagolja az alapokat Tóth Gábor beprogramozott dobolásával egyetemben. Bizony, a lemez mentes az élő dobhangoktól, ám ez maximum annak steril hangzásán vehető észre, szerencsére Gábor érti a dolgát, igen változatos témákat eszelt ki.

A rendhagyó Enuma Elis nem más, mint a babilóniai teremtésmítosz, amit Emil szavalva mond el mintegy hat percben, ezzel is azt üzenve, hogy a GuilThee szembe helyezkedik mindenféle felgyorsult fogyasztói magatartással vagy divattal. Edgar Allen Poe halhatatlan versét, A győztes férget dolgozza fel a szaggatott riffelésű, dallamos refrénnel felvértezett The Conqueror Worm, a szintén nem rövid című Minor Disturbance In The Spirith Sphere In Antiquity pedig változatos tempóváltásokkal operál, de itt hallható a lemez legnyaktörőbb tekerése is. Az átvezetőként funkcionáló S Eljön Értünk A Fény után jön a Beloved Wife Of Man, amely címével ellentétben nem egy tipikus lírai darab. A végére pedig a Learn To Obey part 2 finom zárása marad, amelyben stílusosan Betty és Gábor közös éneke fokozatosan foszlik a semmibe.

A lemez hangzásáért maga a főnök, Tóth Gábor felelt és összességében korrekt munkát végzett, minden hangszer a helyén van, ámbár az összkép lehetne egy kicsivel tisztább is, bár ez csak ízlés kérdése. Negatívumként egyedül talán a kevés szólót tudnám említeni, nem kellett volna az ilyesmivel spórolni, ahol ugyanis megindultak az ujjak a gitárnyakon, ott igazán jó dolgok születtek. Gábor kitűzött célja már a tavalyi demó kapcsán is egy progresszívebb felfogású death metal lemez elkészítése volt, amely merít a ’70-es évek elszállósabb dolgaiból is. Ezt nagyrészt sikerült is véghezvinni, de talán legközelebb még merészebben bele lehetne illeszteni a pszichedelikus részeket a masszív betonozások közé, ami minden bizonnyal igen bizarr alkotásokat eredményezne, de a Gáborék által választott út szerencsére igen sokfelé ágazik. És mint tudjuk, a zene határtalan.

9/10

- Oravecz Zoltán -

Az eredeti cikket [itt] találja Ön.

Passzio.hu (www.passzio.hu)
2009.04.
Szó se róla, nincs könnyű helyzetben, aki nyomon akarja követni a 2006-nan alakult várpalotai zenekar munkásságát. Egyrészről harmadik anyagukon ismét új felállás hallható (leszámítva a biztos pont Tóth Gábort, Márton Péter viszont időközben távozott), másrészről a The Ghost of Denying, illetve a The Three Knot Lane demók is legalább annyira különböznek egymástól, mint ettől a lemeztől. Amelynek már élénk színösszeállításban pompázó groteszk figurákkal tarkított borítója jelzi, hogy nem hétköznapi zenével lesz dolga a hallgatónak.

Őszintén szólva titkon reménykedtem, hogy a TTKL demó death metalosabb vonalán indulnak majd tovább, de úgy látszik nem jár egy rugóra az agyunk :) Persze az egy dolog, hogy én mit szeretek igazán, az meg egy másik, hogy a srácok mit képzeltek el. Egy totálisan anti-trend anyag született a csapat műhelyében, kábé kéttucatnyi meghallgatás után még azt is meg merem kockáztatni, hogy a Hydrahead kiadós bandák közül sem lóg(ná)nak ki ezzel a teljesítménnyel. Ráadásul számomra sokkal értékelhetőbb formában vegyítik a durva riffeket a pszichedelikus lebegéssel és az elektronikával, mint a hasonló stílusú csapatok jó része.

A Learn to Obey Part 1. még csak amolyan intró-szerűség, az Embarrassment of the Fall and the Fool As Well viszont alaposan megdöbbentett. Elsőre leginkább a hangzással. Viszont talán ez az én fülemnek némileg száraz, furcsa megszólalás is hozzájárul ahhoz, hogy ilyen experimentális lett a végeredmény. Idő kell, amíg megszokja az ember, pláne, amíg előjönnek a finomabb részletek is, de lehet, hogy egy profibb sounddal meg nem ilyen hatást érnének el, szóval fene tudja...

Az ágas-bogas fához hasonlóan szerteágazó, sokféle érzést közvetítő zenét rejtő korongot egyben érdemes végighallgatni, de ettől tény, hogy a Lilith and the Serpent talált be nálam leginkább, amely némileg olyan, mintha az Until Death Overtakes Me ambient témáit kevernék a kései Carcass szikár tekeréseivel, plusz némi női énekkel (Varga Betty érdeme). Bizarr? Nem kicsit. Viszont jó. Akár csak a The Conqueror Worm from E.A.Poe (Regrettably Compound by the Son of the Adeptus and the Blind Mistress), amely lágyabb dallamokkal és fogósabb refrénnel színesíti a húzós betonozást. De a többi dalban is akadnak jó pillanatok szép számmal, ellenben felbukkan pár igazán meghökkentő szerzemény is, amelyeket nehezen vesz be a gyomrom. Mint pl. a Thor, amely az ex-To-Merás Pirisi Ákos elszállós, űrhangokkal tarkított agymenése, illetve a furcsa Enuma Elis szövegmondása, minimál ambient-témákkal és némi dobpergéssel kísérve. Ja igen, szövegek: Emil már terjedelemre is igen húzós dolgokat művelt – gondolom ezért sincsenek benne a bookletben –, amelyet E.A.Poe és bibliai idézetek is tarkítanak, érdemes a honlapjukon elolvasni őket.

Háromnegyed órányi furcsa utazással lehet gazdagabb, aki beruház erre a korongra. Sokat kell hallgatni, de megéri a ráfordított időt; engem a hasonló stílusú zenék legtöbbjével a teljes idegbaj szélére lehet sodorni, de ez kifejezetten tetszik.

- Pál Szabolcs -

Az eredeti cikket [itt] találja Ön.

Femforgacs.hu (www.femforgacs.hu)
2009.03.21.
A GuilThee egy 2006-ban alakult veszprémi experimentális death csapat, a Lustration pedig immáron a harmadik kiadványuk és az első nagylemezük. Az állandó kérdés, hogy a pannon talajon gomba mód növő nagylemezeknek itt van-e az idejük? Elherdálnak az életünkből 45 percet, vagy éppenséggel megajándékoznak? A válasz ez esetben részemről egy kövér ajándék képében realizálódott. Azt előrebocsátom, hogy a zene mély, úszni nem tudók ezért csak búvárrfelszerelésben közelítsék!

Amikor betettem az anyagot és elindult a második szám, a gitárok azonnal a Carcass és a Heartwork neveket hasították fel az elmémben, ami szinte végig meg is maradt, bár már itt éreztem, hogy nem egy album hallgatásába fogtam, hanem egy utazásba, ami masszívan az ismeretlenbe visz. Ám ez az ismeretlen nem az anyag maga, hanem az elme, amit a zene formál, így minden ember, aki belemerül, majd más utakra téved, más válaszokat kap, és más kérdéseket tesz majd fel. De persze az említett zenei párhuzam csak a lecsupaszított torzón jelentkezik, amin azért az inak, az izmok és a szövetek máshogy tapadtak meg, más formát, máshogy áramló energiákat vezetnek a végtagok felé. Így a végeredmény egy groteszk bál, ami egyben szépséges és riasztóan rémálomszerű, képzelgés, lebegés és föld is és súly is, és fájdalom és szépség is egyben. Az egyszerűbb ős thrash-ben gyökeredző és a svéd ősmesterek értelmezésén szárba szökkenő növény virága már egy egyedi és homogén, hybrid, saját formával és színekkel, ami messziről felismerhetővé teszi az öt zenész nevelte gyümölcsöt. A fent leírt hatásokat igazából sokszor megfoghatatlan, nagyban kísérleti vokálötletek, hangmontázsok, szintitémák és samplereffektek fűszerezik, de olyan egységbe gyúrva az alapokkal, hogy minden borulás szerves részként kapcsolódik egymásba, fordul át és születik újjá egy húzós tekerésben, vagy egy kicsit modernebb groove-osabb lüktetésben, ami ismét kapaszkodót nyújt az elsodródás érzetében. A csodálatosan színesítő női ének, (Varga Betty hangja tisztára Amaseffert idéző keleties hangulatot csempész némelyik dalba) a babilóniai teremtéstörténet, Mózes I.3.15-16 idézet, az E.A.Poe vers és a saját szövegek egy David Lynch-i groteszk és a jelentést csak sugalló, értelmezések százainak helyt adó hallható audiális és egy elképzelt vizuális világot teremtenek meg. Számot nincs nagyon értelme kiemelni, a Learn to Obey Part 1 és Part 2 tökéletesen keretbe foglalja a produkciót, ami az egymásba átfolyó tételek okán is egy szerves egységet alkot. Illetve minden egyes szám megérdemelne egy cikk méretű értelmezést és szétcincálást. Ezt tegye meg mindenki maga!

A hangzás kellően bivaly és kellően koszos is, a túlpolírozottság és túlproduceltség csapdáját okosan elkerülte, bár a húros mesterhangszerek alkotta organikus hatást kicsit megtöri a rideg programozott dob, ami még így is korrektül szól. Igazából a külsőségekbe sem nagyon tudok belekötni. Az artwork (Pataki Zoltán munkáját dicséri) tökéletesen egységben áll a belbeccsel.

Hát srácok! Köszönöm hogy Lustráltátok az agyam poros részeit, nagy élmény és sokat fog pörögni! Eddig már sok-sok anyagra hallottam és láttam rásütni a "nemzetközi színvonal" pecsétjét, de én először a GuilThee-nél érzem ezt megalapozottnak. Ez a bélyeg nem a nyugati ultra hangzás elérésénél kap valódi jelentést, hanem akkor, amikor a csapat a jó megszólalás és tálalás mellett túl tud zeneírásban, mondandóban és koncepcióban lépni a sajnos jellemző magyar korlátolt felfogáson. A GuilThee pedig e téren messze ver egy kört az utóbbi idők összes hazai anyagára!

9,5/10

- emp -

Az eredeti cikket [itt] találja Ön.

Kritikák a "The Three Knot Lane" anyagról:
Metal Hammer (www.hammerworld.hu)
2008.04.
A veszprémi Guilthee Veszprémben alakult 2006-ban, a The Ghost Of Denying demójuk pedig tavaly nyáron bemutatásra került ebben a rovatban. Azt a felvételt nem hallottam, így nem rendelkezem összehasonlítási alappal.

A háromtagú csapat - melyből időközben ketten is távoztak - súlyos hangvételű extrém metált játszik, ami önmagában persze nem sokat mond. Két daluk számos hatásra enged következtetni, melyek közül a death metal a legnyilvánvalóbb, és nem csupán Nagy Gergely kissé egysíkú hörgése miatt. Hogy nem csupán egy újabb death demó legyártása volt a cél, bizonyítja, hogy Tóth Gábor a szintetizátort is csatasorba állította, melynek témái azonban a nem megfelelő arányok miatt sajnos csak vékonyan a háttérben csordogálnak, nem sok vizet zavarva.

Márton Péter - az egyik távozott tag - a riffelést legjobb tudása szerint igyekszik izgalmasra venni, de még kevés az emlékezetes momentum. A komplexitás, a nyilvánvaló megoldások levetkőzésének szándéka pozitív, de az ötletek dalokká formálásával még kell foglalkozni. Ha Tóth Gábor dobos említett hatásai - Pink Floyd, Cynic, Death - megfelelő új társakkal találkoznak, akkor ebből kisülhet valami kellemes dolog.

- Milán Péter -

Heavy Metal.hu (www.heavymetal.hu)
2008.04.03.
Nem sokkal ezen anyag megjelenése után az immár veszprémi Guilthee igen pocsék helyzetbe került. Nevezetesen az történt, hogy nem csak az énekes Gergő távozott a bandából, hanem Márton Peti is, akinek munkásságát nyilván nem kell hosszasan taglalnom senkinek.

Így tulajdonképpen a dobos Tóth Gábor vállán pihent az újrakezdés, vagy a folytatás súlya, de a hírek szerint sikeresen vette ezt az akadályt. Így került a csapatba a Lust-os Bachstetter Balázs, a Black Molly-s Vértesi István, az Animid Effect-es Greskó Károly és végül a napokban a Cenobite-ból ismerős Soós Gergely.

Ez a kétszámos demo még a régi tagokkal került felvételre a CitySoundban, így az új srácok teljesítményéről egyelőre nem tudok sokat, de ami késik, nem múlik. A jelenlegi tagság rövidesen elcsíphető lesz a veszprémi Vezen-en, ami szerintem ilyen rövid idő elteltével kimondottan bíztató jel.

Az előző cucc, a The Ghost Of Denying óta mindössze fél év telt el. Ezalatt született meg ez az átlagosnak egyáltalán nem mondható két dalt tartalmazó demo. Rögtön az elején jöjjön a feketeleves, hogy túl legyünk rajta: ez a borító szerintem szörnyű. Maga a kivitel kimagaslóan igényes, sőt a booklet egy az egyben nagyon jól sikerült, mindössze az elején helyet kapott képpel nem sikerült megbarátkoznom. Sajnos. Ugyan képvilág szempontjából ennél még az előző CD is jobban lekenyerezett, a The Three Knot Lane-nél jelentős előrelépés észlelhető a hangzás terén, és ez azért valamivel fontosabb. Külön pluszpont, hogy ezt a pozitív változást otthoni keveréssel érték el, „hála” a stúdió hisztijeinek.

A két dal közül egyértelműen a lassabb, doomosabb, szinti-orientáltabb Melt Into Sternum lett a szívemnek kedvesebb, és ezen a nótán talán jobban is érezhető a jövőben megvalósítani kívánt zenei stílus (korai Pink Floyd és death metal keveréke). Roppant hangulatos az egész, és a hippokratészi eskü részlete is nagyon betalált. A Candid Debauch viszont már gyorsabb és gonoszabb tempót diktál, ennek ellenére mégsem annyira emlékezetes, mint az előző tétel.

Igazából nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a Guilthee-vel a jövőben, csak remélni tudom, hogy az új tagsággal is megállják majd a helyüket. Mindenesetre a legjobbakat kívánom nekik, és bízom benne, hogy hamarosan egy hosszabb hangvételű anyagot is kézhez kaphatunk tőlük.

Az eredeti cikket [itt] találja Ön.

- necroticus -

Shockmagazin (www.shockmagazin.hu)
2008.03.
Postai úton, cd-re kiírva érkezett meg hozzám a veszprémi GuilThee zenekar második demója, kihajtogatható, dalszöveges-fotós borítóval, kísérőlevéllel; a csapat főnöke, Tóth Gábor már-már szinte veszélyesen rafinált, ami a promóciót illeti. Ám szerencsémre a dobos/szintis főnök ezzel nem nehezítette meg a dolgomat, a Citysound Stúdióban felvett két dal ugyanis kellemes csalódást okozott.

Az együttes 2006-ban alakult, s az alapító tagok közül mára csak Tóth Gábor maradt, körülötte meg az eltelt két esztendőben oly mérvű, máig is tartó népvándorlás ment végbe, amelyet még a Góbi sivatag is megirigyelhetne. A legelső demó még amolyan hardcore alapú, kiabálós metal muzsikát tartalmazott, mely szintén sokat merített a szélsőségesebb stílusú zenékből is. Aztán egy internetes zenekari nyereménynek köszönhetően még tavaly decemberben megszületett a The Three Knot Lane, s az itt hallható szerzemények már egy viszonylag módosult irányvonalat mutatnak.

A két dal közül az első, a Melt Into Sternum érzésem szerint afféle kísérleti tétel, melyen a hangulatteremtésé a főszerep, melyet a háttérben érzékletesen elhelyezett szintetizátoralap csak tovább mélyít. S habár vonszolósabb tempójáról – és a mély, dübörgő hangzásról - nekem az Obituary ugrott be először, hangulatilag talán ez az irány lehet mérvadó a jövőre nézve. Gábor ugyanis levelében a korai Pink Floyd zenei világát és a progresszív death metal vonalának házasítását emeli ki, mint kitűzött célt. Az elképzelés izgalmas, ugyanakkor megvalósítása nem egy könnyű feladat. Én voltaképp csak egyetlen akadályt látok Gáborék előtt, ez pedig a bátortalanság.

A Candid Debauch egy gyors, tempóváltásokkal tűzdelt dal, mely mindezek ellenére is visszafogottnak tűnik. Itt egyébként elősejlenek a Gábor által is említett experimentális death vonal nevei (Death, Cynic), ám sajnos csak elősejlenek, és nem előbukkannak. Egyelőre. Mert a zenészi alázat és elszántság már megvan, magával a hangszeres tudással sincsenek problémák, egyedül már csak merni kell szabadjára engedni a fantáziát, s bátrabban hozzáállni a dalszerzéshez. Remélhetőleg ez a demó óta lecserélődött tagsággal menni is fog.

- Oravecz Zoltán -

Az eredeti cikket [itt] találja Ön.

Rockerek (www.rockerek.hu)
2008.02.15.
Közelmúltban jutott el hozzám a Guilthee zenekar új demoja a banda dobosa, Tóth Gábor révén egy kedves és jól megfogalmazott kísérőlevéllel egyetemben, röviden leírva benne a zenekar lényegét és terveit, valamint a demoval kapcsolatban ejtve szót. Az előző, fél évvel korábban felvett anyagukhoz (The Ghost of Denying) képest ez kevesebb, mindössze 2 számos lemez lett, viszont sokkal tisztább hangzással, habár a tervek szerint ez még nem a végleges formájuk, zeneileg is szerkesztettebbnek, kiforrottabbnak mondható.

A 2006 júliusában alakult veszprémi banda jelenleg komoly elképzelésekkel rendelkezik, a mostani demo már egy teljes lemez előhangjának tekinthető, mely tartogathat még meglepetéseket az eddigiek ismeretében is. Fejtörést okozhatna, mégis mit lehetne most írni erről a két számról, ezért is vettem elő a korábbi hanganyagot, legalább viszonyítási alapnak. Zeneileg tekintve a fő vonalat mindenképp a trash/death metal szolgáltatja, kérdés nélkül első hallásra megállapítható. Húzós és pörgős gitártémákban gazdag, melyet legalább olyan gyors dob kísér. Az ének inkább a hörgés kategóriába sorolható, néhány pillanatra picit dallamosabbra hajlóan, mindvégig megfelelően igazodva a zenéhez. Viszonylag rövid történetük alatt már átesett pár változáson, tagcserén a banda, folyamatosan minél tökéletesebbet szeretnének produkálni, ennek is köszönhető a kidolgozottság, valamint az, ahogy megválogatják, kit vettek/vesznek be, amikor esetleg tagcserére kerül sor bármily okból. Mint említettem, a trsah/death a fő vonal, az egyik kiindulópont pedig Gábor nézete: kompromisszummentes, minden brutalitással, és betegséggel megfertőzött extrém motívumokkal megfűszerezett zene. Figyelmesen végighallgatva ezt érezni is a felvételeken, számomra elsősorban a zenei hatások nyilvánvalóak, elég széles skálára tehető amit a tagok hallgatnak és befolyásolhatta őket a számok elkészítésében. Mindkét nóta alapjában véve gyors tempóra épült, rengeteg kiállással, kisebb-nagyobb váltással, a váltások közt pedig egy-egy riff az, mi átvezet, szinte észrevétlenül. Ebből eredően unalmasnak vagy monotonnak egyáltalán nem mondható, változatos, s a durva hangzás mellett egész dallamos, könnyen befogadható számokat kapunk.

Ami még figyelmet érdemel a zenén kívül, azon külsőség, melyre nem sajnálták az energiát, hogy legalább annyira legyen összetett és kidolgozott, megalkotva ezáltal a demo teljességét. A külső borító egyszerre morbid és tetszetős, valamiképp jellemzi a tartalmat. Belül pedig zenekari fotó, dalszövegek, grafikai ügyeskedéssel összeállítva, félelmetes, de mégsem riasztó hangulatot keltő módon. Amily sötét, morbid, mégis kétoldalú érzéseket keltő, azt mondani rá, hogy szép, nehezemre esne, amit ilyenkor használok, az a szóösszetétel a nagyon jól sikerült. Hozzátenném (bár saját meglátásom), sajnálatos módon manapság elég kevés olyan kiadványt látok, melynek a külsőleg igazán értékelhető lenne. Ebből látszik az, hogy ki hajt a pénzre, és ki zenél leginkább azért, mert szereti. Érezni ezt a hanganyagon, s ettől lesz jobb, őszintébb, s tényleg mond valamit, nem pedig (a mára gyakorivá vált) üres pengetés és károgás.

- Szapy -

Az eredeti cikket [itt] találja Ön.

Nuskull (www.nuskull.hu)
2008.02.16.
A 2006 júliusában alakult veszprémi zenekar korábbi demójáról, a The Ghost Of Denying-ról, - mely szabadon letölthető honlapjukról, akárcsak jelen cikk tárgya -, már olvashattatok oldalunkon, (ha fel szeretnéd frissíteni a memóriád, kattints ide), ám azóta alapos, mondhatni gyökeres változások mentek végbe személyi, és zenei téren egyaránt. Jelenleg csak Tóth Gábor dobos (ő felel a szintetizátortémákért is) az egyetlen stabil pont a zenekarban, sajnos e kétszámos anyag elkészítése, s felvétele után kilépett Nagy Gergő énekes és artwork-kiagyaló, valamint Márton Péter gitáros / basszer is.

Az új tagok keresése folyamatban van (a honlapjukon, a hírek szekcióban bíztató fejlemények láttak napvilágot!), addig is vegyük górcső alá e két új dalt. Az már első hallásra megállapítható, hogy a korábbi demón jelen lévő modernebb felhangok, szaggatások, valamint kiállások teljesen eltűntek, és a ritmikusra vett rekedtesen kiabáló ének sincs sehol. Az itt hallható két dal majdnem teljesen death-be hajló, és sokkal old-schoolabb a korábban hallhatott style-hoz képest, továbbá örvendetes tény, hogy a megszólalást tekintve sikerült egy öles lépést tenniük előre, bár arányok terén még mindig nem az igazi, azért bőven hallgatható a végeredmény (a felvétel egy zenei portálnál nyert pénzösszeget beváltva a budapesti Citysound-ban zajlott, ám az anyag keverését a stúdió huzavonája miatt végül házilag kellett megoldaniuk).

A Melt Into Sternum szintetizátortémáiról egyértelműen beugrott a floridai ős Nocturnus neve, egyébként egyszerűbb dalszerkezetre fektetett húzós, direktebb, s lehangolt groovy gitártéma képezi a szám alapját kis Gorefest, illetve helyenként The Cleansing albumos Catastrophic utóízzel keveredve, maga a szám többségében komótosan cammog előre, de Gábor a duplázóra is rá-rálép. 2:30-nál egy elborult, (a hippokratészi esküből átemelt) szövegfoszlányokkal áztatott szintis leállást is belefűztek, a zárásban pedig ismét igavonóként húz előre a tétel, a riffek végén kis csavarással. A Candid Debauch már kissé árnyaltabb megfogalmazású; lendületesebben robog előre gonosz hörgéssel, egy elég jó kis megtekert riffel, a gyorsabb részekről a Benediction neve merült fel bennem, azonban feltűnik egy dallamosabb kiállás is, rekedtes szövegmondással kísérve. Itt a kísérletezőbb death metalos felhangok jönnek elő, de ez a dallamosabb rész nem a legjobban sikerült pillanat, az ilyen ötletekhez erősebb torok lenne szükséges, mert amúgy az ötlet jó.

Remélem stabilizálódik a felállás, és Gábor megtalálja a megfelelő embereket tervei megvalósításához, mert ez a két tétel bíztató képet mutat, kisebb hibái ellenére is jól hallgatható, kerek dalokat sikerült alkotniuk; a kitartás megvan, ötletek is, szimpatikusak is; úgyhogy én kíváncsian várom a folytatást.

- killerrabbit -

Az eredeti cikket [itt] találja Ön.

Fémforgács Metal Site (www.femforgacs.hu)
2008.02.09.
A veszprémi Guilthee megalakulása óta nem egy könnyű eset, nem csak zenészek adták egymásnak a kilincset, de műfaji tékozlás és sodrások szele is változatos és részben behatárolhatatlan végeredményt adnak közre, egy azonban biztos; a betegség mindig is benne keringett, csak közben a véráram vénái helyezkedtek el más és máshol. Megkímélném a nagyérdeműt a volt tagok felsorolásától, csak kettőt emelnék ki, akiknek fontos szerepük volt a The Tree Knot Lane elkészítésében; Nagy Gergő – ének (s az ő műve az igencsak eltalált borító is) és Márton Péter – aki egykoron a Septicmen-ben és a Without Face-ben egyaránt meghatározó egyéniség volt gitárok terén.

A jelenlegi egyetlen valós tag Tóth Gábor – aki a dobokat püföli és a szintetizátorra is ránéz néha… tőle kaptam postán a kritika tárgyát is (rengeteg infoval, melynek csak egy része publikus), és pár dolgot leírnák tisztázásképpen, hogy mi hogyan alakult és miért is történt ennyire radikális váltás a tagságban...

A helyzet annyi hogy nyertek 30000 rugót a Mymusic szavazáson, amit a Citysoundban közel 2 hónap huzavona után se lehetett összehozni, végül TG megunta a dolgot – gondolom a többiek is… „Lényeg az, hogy tíz nap alatt kevertem a cuccot, és ez lett az eredmény. Hát közepes, kicsit gyenge a dob, de trigger nélkül képtelen voltam többre.” Az új tagokról is írt, de mivel még a próbán derül ki, hogy ki hogyan válik be, no meg ez egy kritika, így inkább, majd ha minden eldőlt, akkor a hírekben lesz olvasható, hogy alakult a zenekar tagsága. Térjünk talán rá a tárgyra, erre a két számos EP-re, mely a fenti történet és tortúra ellenére egész jól szól és külsőségek terén is igényesre sikeredett, avagy betegség ha nem is mesterfokon, de azért a végén csak a műtőasztalon ébredünk, kicsorbult szikékkel keresve még ép végtagunk...

A Melt Into Sternum lassan indul be, szinte már doomos, egyértelműen régi Nadir, azaz Dark Clouds dolgokat hallok ki, majd a szintetizátor adta morajlás miatt a floridai Nocturnus kísérleti megoldásai jutottak eszembe, akad a közepén egy pszichózis kellemes leállás, aztán előröl kezdődik a csapkodó komor dallam oda-vissza játéka… A Candid Debauch már egy sokkal masszívabb és durvább nóta, igazából már az előzőnél is éreztem némi régi Benediction old school riff hegyet, mely itt még inkább előtérbe kerül bizonyos részeken. A beteges vokál, remek szinte már indusztriális torzításokkal egészülnek ki. Sokkal komolyabb és progresszívebb dal, bár egy kicsit elveszik az erő, így inkább a zenész tudja értékelni, mint a felületes átlag hallgató. Hát mit mondjak? Az előző The Ghost Of Denying anyagukhoz képest gyökeresen változtak, bár én ott is úgy éreztem egy kicsit lárva mód mozog az ötletek hálójában a Guilthee. Határozottan betegebb és durvább ez a második anyag, de még mindig nem találták meg a valós helyüket, s az új tagsággal azt hiszem megint változnak valamilyen irányba és műfaji létrán ugrálva megint valami újjal állnak elő...

...mindezzel csak egy baj van; nem tudnak teljesen valós rajongótábort szerezni, hiszen ha nem is homlokellenkező, de más és mást adnak közre. The Ghost Of Denying sokkal emészthetőbb és mondhatni hibridebb dolog volt (szövegek terén is), míg ez az új megint csak crossover, de megint másként és másoknak… Nagy talány ez a Guilthee, de azt hiszem fogunk még találkozni a nevükkel a jövőben, mert kapaszkodnak is, ötletek is vannak és tudás is, csak valahogy a felület csuszamlós, ahogy az élet maga is...

- haragSICK -

Az eredeti cikket [itt] találja Ön.

Passzió.hu (www.passzio.hu)
2008.02.08.
A veszprémi zenekar előző anyaga egy, még csak az útját keresgélő csapat képét mutatta, szerintem kicsit korán léptek ki vele a nagyközönség elé. Kétségtelen, hogy voltak/vannak pozitívumai, de valahogy nem áll össze kerek egésszé. Most azonban itt a decemberben felvett második demó, amelyre tényleg kíváncsi voltam, és amely minden szempontból magasabb szintet képvisel az előzőnél.

Első pillantásra lejön, hogy ezúttal a külcsínre is odafigyeltek a srácok: kihajtogatható, színes nyomdai borító, benne a szövegekkel, fotókkal és néhány egyéb információval. Piros pont először. A másodikat a hangzásért osztanám ki: a Citysoundban rögzített, de a csapat házi stúdiójában kevert sound jóval erősebb az első anyagéhoz képest. Picit ugyan száraz az én fülemnek, mégis kellően zúzós, arányos, ezen a szinten bőven megállja a helyét. De nem kukacoskodok, hiszen a korongon hallható két szerzemény is korrekt munka és egyértelmű fejlődést mutatnak. Korai Gorefest, „Fear, Emptiness…” korszakos Napalm Death nevei ugrottak be zenei hasonlóságként a mélyre hangolt muzsika hallatán, főként a picit direktebb első dalnál. Van húzása, a death metalba hajló extrém zenét pedig némi szintis aláfestés is színesíti. A ’Candid Debauch’ valamivel tördeltebb szerkezetű, engem az első demó dalainak hangvételére emlékeztet.

Igazán sajnálom, hogy a zenekar nagyobb része lelécelt és emiatt jelenleg csak TéGé az egyetlen tag. A CD-hez küldött kísérőlevelében azt írja, hogy új személyekkel kívánja folytatni a munkát, remélhetőleg mielőbb sikerül neki talpra állítania a csapatot. Kár lenne, ha az út kezdetét bedobnák a törülközőt, mert ebben már van ráció. Az érdeklődők a honlapjukról letölthetik mind a két dalt, borítóval együtt.

- Pál Szabolcs -

Az eredeti cikket [itt] találja Ön.

The Ghost of Denying anyagról:
Hunderground Magazin (www.hunderground.hu)
2007.09.29.
Érdekes 21. századi történet a várpalotai és veszprémi bázisú Guilthee-é. A két alapító tag, Márton Péter gitáros és Tóth Gábor dobos, a neten ismerkedtek meg, majd rövidesen úgy döntöttek, létrehoznak egy bandát, amelyben brutál a gitár, agresszívan szaggat a dob, rendesen oda van csavarva a basszus, és üvölt-hörög az ének. Ez lett a Guilthee.

A zenekar 2006 júliusában jött létre, és kezdetben kicsit átjáróház jellege volt. Az első állandónak mondható felállása a demo felvétele után, az év végén alakult ki Horváth Ádám énekes és Németh Tibor basszer csatlakozásával. A felvételen azonban még Peti régi – Without Face és Sunseth Sphere beli – harcostársa, Bánfalvi György kezeli a bőgőt.

A hangszerfelvételek, a dobszerkesztés és a keverés Gábornál készült el, az éneket pedig az Amp Stúdióban rögzítették. A házi készítés egy kicsit hallatszik is az anyagon. Bár minden egészen korrektül hallható, tehát az arányok rendben vannak, az összkép és a hangszerek külön-külön valahogy mégsem szólnak igazán ütősen. A gitár horzsol, ahogy Péter írta a kísérő levélben, de szerintem inkább szakítania kéne.

A nyitó Soul Collector a csapat először összeállt nótája. Klasszikus thrashes és modern szaggatott témák uralják a dalt. A második a Seven Faces, melynek lassabb és gyorsabb témáiról is a 90-es évek magyar HC zenekarai jutottak eszembe. Itt a disszonáns, félhangos, anno a Leukémiát (is) jellemző megoldásokra gondolok. A Cremationnek üdítő a már-már progos kezdőrésze, és hangsúlyos benne az azt követő belassulás is. A The Ghost Denying ízes thrasheléssel kezd, majd hamar pörgős, kattogós tempóra vált. Ebben a dalban van a kedvenc témám, és mintha ennek is lenne refrénje.

Bár a srácok a death metal, hardcore, power metal hármast említik zenéjük alapköveiként, én inkább a thrasht és a HC-t emelném ki, talán némi deathes fűszerrel, de ez utóbbi is inkább az időnként zordabb éneknek köszönhető. A vokalizálásra egyébként a fröcsögés, az üvöltés a jellemző. Minden dal tartalmaz visszatérő elemeket, de mivel ezek egyike sem emelkedik ki, ragad magával egyértelműen, picit nehéz megjegyezni a dalokat. Tetszenek a változatos dobtémák, és az, hogy a basszus nem ugyanazt sikálja, mint a gitár, hanem nagyon dallamos, fantáziadús témákkal operál, és amikor kell, jól együtt él a dobbal. Nem tudom, hogy ez a szerzők vagy a „session” bőgős Bánfalvi mester érdeme-e, de üde színfoltja az anyagnak.

Viszont nem tetszik az anyag megjelenése. Amilyen jó a CD barna felülete, a kivitelezést és az ötletet tekintve is, pont annyira tűnik ötlettelennek és fércmunkának maga borító. Sokkal ütősebb lenne, ha a lemezen lévő képpel találkozna a borítón is a hallgató.

Új hír a zenekarról, hogy Tibi és Ádám távozásával újra ketten maradtak az alapítók és az újabb stúdiózásig nem is akarják betöltetni a megüresedett posztokat. Várjuk a fejleményeket!

Az eredeti cikket [itt] találja Ön.

Heavy Metal.hu (www.heavymetal.hu)
2007.06.
A The Ghost Of Denying a várpalotai Guilthee első demója, és noha a csapat tagjai még csak tavaly óta játszanak együtt, a végeredmény meglepően összeszokott társaságra utal. Persze azért itt nem kezdő zenészekről van szó, mert aki nemcsak a mainstream bandákat követte figyelemmel az évek során, annak többek neve is ismerősen csenghet a srácok közül.

A körülbelül tizenhat perces anyagot Horváth Ádám énekének kivételével házilag rögzítették, ami azért sajnos hagy némi kívánnivalót maga után, ellenben az ének-soundért felelős Amp Stúdió kimondottan jó munkát végzett, így végül az összkép nem is sikerült rosszul.

A borító kinézetét először furcsálltam egy kissé, de mivel a nagyon ízléses és szép honlapon sokkal jobb minőségben is meg lehet tekinteni, ez nem okozott különösebb fennakadást részemről, magán a CD-n pedig - ami a külső csomagolásnál összehasonlíthatatlanul igényesebb -, folyatódik a borító mintája.

A zenekar stílusát a srácok HC/death/power metalban állapították meg, amiből a hardcore-ral egyet is értek, sőt, még power elemekkel is operálnak, ám a death metal-t nem érzem annyira dominánsnak, csak a The Ghost Of Denying-nél. A metalcore szerintem találóbb kifejezés lenne az itt hallható muzsikára.

A kezdésnek választott Soul Collector például kifejezetten a modern metalból építkezik. Ez a nóta igen jól sikerült, az előbb már említett death metalos címadó dal mellett egyértelműen ez lett a másik kedvencem. Elsősorban e két szám miatt lett bérelt helye a korongnak a CD-lejátszómban. Az utána következő Seven Faces-ben a fiúk kicsit unalmasabbra vették a figurát, ám a Cremation-ben már újra változatosan döngetnek.

Az a véleményem, hogy első anyagnak egyáltalán nem rossz a The Ghost Of Denying, sőt. Mire eljutnak odáig, hogy albumot adjanak ki, remélhetőleg még jobban törekednek majd a változatosságra, és nem otthon veszik fel a számokat. Mindenesetre újabb színfolt a hazai metal bandák között, ráadásul a hozzáállásuk is roppant szimpatikus, ugyanis a négy dal egy az egyben letölthető a honlapról.

Nagyon kíváncsi leszek, hogy élőben mennyire sütnek a dalok, mert otthon is klassz hallgatni a CD-t, de szerintem koncerten még ennél is többre képes a Guilthee.

- necroticus -

Az eredeti cikket [itt] találja Ön.

Metal Hammer
2007.06.
Alaposan megtördelt modern metalban utazik a Guilthee. A zene alapvetően OK, viszont Horváth Ádám énekesi teljesítménye nem.
Nagyjából minden számban ugyanazt az acsarkodós hörgés/üvöltés tolja, és szinte nem érteni szavát sem. Tudom, hogy nehéz megtalálni a saját hangot, de valahogy nem tűnik jónak, amit most művel.
A kissé hosszú (főleg Seven Faces, Cremation) nóták váza nem hordoz magában túlságos kiforrottságot, eredetiséget, viszont ezekre a témákra egy ügyesebb dalnok hozna valami sokkal igalmasabbat, fülbemászóbbat, kifinomultabbat. Itthon szerencsére már a kisebb bandák esetében sem szokott gond lenni a hangzással, és itt sem tapasztalunk komoly problémát. A saját és a kikevert sound is megállja a helyét. Viszont a zenére még nem tudok rábólintani. Legközelebb sokkal jobb énektémákat kell gyártani!

- K.P. -

Nuskull (www.nuskull.hu)
2007.05.31.
A Guilthee zenekar ágacskái 2006 júliusában kezdtek el rügyezni Veszprémben, azzal hogy HC-t kevertek, majd rengeteg más fertőzéssel, még egy év se kellett hozzá, s ki is jött a négy számos, masszív és dühöngő influenza...

Kevereg itt egy jó adag dallamos death és energikus power hatás, némi modern thrash, egy csipetnyi indusztriális jelleg, s természetesen a HC, mint alap végig vezet, ki-ki csavarva műfajából önmagát, ezekkel az agyas futamokkal, amolyan beteges crossover, melyre akár azt is rámondhatnák egyesek, hogy metalcore, egyéniséget keresgélve félúton... bár ez a zenekar név új, de tagok terén már más produktumukhoz is volt szerencsém, hiszen: Peti alapítója a Dissect-nek, Without Face-nek, Shockwawe-nek és a Sunseth Sphere-nek is. Gábor a Lust-ban kezdett, majd az Ötödik Évszak-ban, és a Hosszú Távú Áthangolás-ban folytatta. Míg Ádám és Tibor együtt játszottak a Masserror-ban. Ádám régi zenekarai között ott van még az Akna Camping, Donor és a Moraldie. Tibi részéről pedig a Deadlock, Broken Promises és a Remains of Silence... sokszínű a skála, ragyog a paletta a sok koszos folttól, melyből most egy nagy és új kép készül, a múltat feledve/ nem felejtve...

Ami elsőre feltűnt, az az igencsak nem mindennapi logó, haha. Olyan, mint, ha valami lövöldözős vadnyugati film vásznáról pattant volna le... magyarázatot rá nem láttam, se a zenéből, se a borítóból, nem derült ki, az oldalamat pedig a kíváncsiság lyukasra marván rákérdeztem a dologra e-mailban a kiagyalóiktól. Komplex választ kaptam, amely egyben interpretáció is a javából, haha!

"...A logó meg abból jön, hogy a kezdőlapon van egy bácsi, aki ottan vajákol, és szédíti a tömeget. Azok meg tapsolják. Aztán a baloldalon ott van az a csuhás szerencsétlen, aki már átment a szekéren. A szédítő bácsi, alkimista, mágus, vagy mondjuk egy mai közszereplő, a szekér az eszköze, ami mondjuk a tévé. A zenekarunk pedig, aki feltárja, hogy mi zajlik a szekérben.
guilty - bűnös, thee - téged, neked, rólad, hozzád
Szóval a guilthee szabad fordításban annyit tesz, mint "(ha nem vigyázol) BŰNBE VISZ (ami a szekérben van)" vagy "a BŰNRŐL NEKED..."

Kivesézve a logó, borító, zenei és ideológiai koncepciót (és kihagyva a stúdió körülményeket - előzményeket, etc - mert ez mind fenn van a honlapjukon), talán térjünk rá erre az agyas 16 percre.
A Soul Collector-ral kezdenek, mely elsőre egy picit a post-thrash dolgokat jutatta eszembe, melyben erőszakosan telít Ádám vokálja, aztán váltás, és már építkezik is a zene; kapkodós dallamok szaggatva és kalapáló ipari dobok, erős gyűlölettel telt refrén, egy kevés lagymatag grove lecsengés, amely által valami post-post-post Crowbar-nak is tűnhetne a dolog, haha. Majd végül a zárás csak maga a hörgésében kissé Numetálos, vagy bármi más... igazából nehéz azt a zenét műfaji határokba zárni, melynek alapelve és célja is a sokszínűség volt. Ezt a folytatás is csak tovább erősítette bennem.
A Seven Faces is rendesen pattog és szaggat, extrém és közben némileg dallamot is tart, annak ellenére, hogy közben folyamatosan meg is szakítja azt, rendesen agyas és közben egyszerű is, nem kevés betegséggel baszva szájba.
A Cremation lépcsőzetes dal, építkezése egyet jobbra; kettőt balra... mindezt megtekerve, csonkolva, darálva és letisztítva... a demó legjobb trackje mindenképpen ez, egy Meshuggah vagy Hertz and Silence hasonlat talán erős lenne (ehhez még fejlődni kell a srácoknak), de a zaklatott, csépelős, agresszív vokállal támogatott agyazás egyértelműen ezt a két nevet jutatta eszembe.
The Ghost of Denying kezdése a feljövő kalapáló dobokkal, s a lagymatagon rá tompuló basszussal, elsőre nagyon indusztriális hatást keltenek, azonban a kibontakozó dalban már elvétve érezni lehet a majd később teljesen progresszívba zuhanó dallam fűzért, mely kissé a régi időket idézi, de mégis nagyon mai hatást kelt... 1:50-től egészen 3:20-ig burjánzó (s közben egyszerre építkezős) jammelés áldozataivá válunk, mely könnyen ragad magával, kapcsol ki, megmutatván a zenekar igencsak jó szárnyalgatásait, és profizmusát, majd visszatér a kezdeti téma és zárul az anyag.

Néhol elfért volna némi grind sebességű rész, illetve a vokálból egy kevés dallamos, visszhangos, és károgós is, bár így is egy erős és érett anyag, melynek némely szegmensei még csak lárvamód bábba húzódva várják az majdani megszületésük... Tehát ez még csak egy embrió, promóciója egy névnek, amely talán a közeljövőben ismerté válik és sikeressé, ehhez minden esélyük megvan, az elkövetkező idők, pedig majd hozzák, amit hoznak...

Itt és most:

10/ 9 (megfogant, már csak meg kell szülni)

- haragSICK -

Az eredeti cikket [itt] találja Ön.

Napló - Veszprém Megye Napilapja (www.naplo-online.hu)
2007.05.26.
Guilthee, a bűnös élet
"Nem könnyű ma itthon underground zenekarnak lenni"

A veszprémi Guilthee zenekar lett áprilisban a hónap zenekara egy internetes zenei oldal látogatóinak szavazata alapján. A fiúk stúdióidőt kaptak ajándékba.

"Valamilyen metálzane"- határozták meg a műfajt maguk a srácok: Horváth Ádám (ének), Tóth Gábor (dob), Márton Péter (szólógitár), Németh Tibor (basszusgitár). Ezen ugyanis jócskán el lehet vitatkozni - mondták, mindenesetre a metál az biztos, ráadásul abból az igazán hangos, zúzós, kiabálós fajtából. A fiúk egyébként nem ismeretlenek a zenei élet bugyrait, pincéit jól ismerő lelkes közönség számára, ugyanis többek között a Without Face-ben, Sunset-ben, az Ötödik Évszakban, illetve a Hosszú Távú Áthangolásban is zenéltek. Saját bevallásuk szerint mindannyian más zenei gyökerekből táplálkoznak, Ádám a "legszélsőségesebb", ennek ellenére vagy talán éppen ezért vannak mégis összhangban. A dalokat közösen írják, Peti kitalál egy témát, ahhoz aztán mindenki hozzáteszi a magáét, majd a végén leülnek, és "beletúrnak" az anyagba. A szöveg Ádám feladata, az általa kitalált fiktív sztorik tökéletesen passzolnak a banda nevéből fakadó bűnös élethez, kísértéshez.
A fiúk szerint nem könnyű ma Magyarországon underground zenekarnak lenni. Ahogy megfogalmazták: a nem televízió- és rádiókompatibilis zenekaroknak kevés bemutatkozási lehetőségük van itthon, ellentétben Csehországgal vagy Hollandiával, ahol egymást érik az ilyen jellegű fesztiválok. Éppen ezért is nagy dolog mostani sikerük, az internetes zenei oldalon ugyanis vagy hatezer zenekar regisztrált, és több ezren szavaznak is a legjobbakra, melyek között immáron a Guiltheet is számon tartják. Úgyhogy aki kedveli a zúzós rockzenét, de legalábbis fogékony az újdonságra, hallgassa meg a Guilthee dalait!

- Kiss Nikolett -

Rockinform (www.rockinform.hu)
2007.05.
Sajnos már elfogyott az eredeti borító, mire az újsághoz került a CD, ezért úgy kellett megnéznem a neten, hogy mi a fene is lehet a borítón, mert én csak egy fénymásolt pacahalmazt kaptam, viszont a CD tokon ott figyel a "Szerzői kiadás" matrica - ilyet még úgysem láttam. Én csak jót mosolyogtam ezen, de egy kiadó biztos hülyét kapna, és azt gondolná, hogy a srácok egyáltalán nem veszik komolyan a dolgot.
A zenekar vegyítve várpalotai és veszprémi tagságra épül. Nagyon friss csapatról van szó, szűk egy éve léteznek, és már van is egy kész felvételük, ami négy számot tartalmaz. A csapat modern metal/death/HC vonalon működik, de némi extrém íz is megmutatkozik a koncepcióban. Az a baj, hogy az elemeket úgy sikerült vegyíteni, hogy nem minden esetben működnek a számok. Nincs, ami magával sodorná a hallgatót, túl száraz az egész, éppen ezért nincs rajta igazi fogás. Pedig jók a témák, ügyesek a zenészek. Nincs benne meghatározó lendület, és kellene néhány jellegzetesebb téma, vagy valami, amitől összeállna a kép. Semmi slágeresség nincs a négy dalban és nem is kell, viszont hiányzik belőle az a konkrét jelleg, amitől a zene nem folyik ki a másik fülemen.
A zenészekben megvan a lehetőség, és az irány sem rossz, már csak a számokat kell fogósabbra írni, és nagy lesz a faszaság!

- BAZSI -

Passzió.hu (www.passzio.hu)
2007.04.18.
A tavaly júniusban alakult veszprémi csapat saját bevallása szerint a death metal/hardcore/power metal keverékeként aposztrofálható zenét játszik. Leírva érdekesen és jól is hangzik, de véleményem szerint ez inkább extrém metal/metalcore keverék, legalábbis ebből a négy dalból nekem ez jön át.

Megtördelt ritmusok, gyakori tempóváltások, eléggé egysíkú énekhang, nem túl arányos hangzás - megannyi bemutatkozó anyag ismertetőjegye. Ami megtévesztő, mert a zenészeknek nem ez az első próbálkozásuk, mindenki megfordult már más csapatokban. Idősebb death metalosoknak Márton Péter neve csenghet ismerősen: igen, ő játszott a '90-es évek első felében a legendás várpalotai halálbrigád, a Dissect soraiban (később a Septicmen-ben is). Ettől függetlenül inkább rokon ez a zene mondjuk a Korn-nal, mintsem a Napalm Death-tel, pedig mindkettőt megtaláljuk a srácok kedvencei között (plusz még RATM, Nevermore, Immortal, stb.). Egy-két lassabb, zúzósabb résznél kétségkívül érződik is némi deathes felhang, de ami engem zavar, hogy nincs igazi lendülete az anyagnak és emiatt nem igazán indulnak be a dalok. Talán csak a címadó kivétel.

Az éneket az Amp Stúdióban rögzítették, minden mást házi körülmények között. Ez rá is nyomja a bélyegét a hangzásra, tipikus demós sound. Amit azért sajnálok, mert a pergőnek elég mechanikus megszólalása van, ráadásul a "néha kitekert basszus" eléggé hátul van, pedig ügyes dolgokat penget a srác és a többiek sem fakezűek, de sokkal élvezhetőbb lenne az összkép egy arányosabb hangzással.

Rajongóként abszolút megértem, hogy valaki minél előbb meg akarja magát mutatni a nagyközönségnek, szívesen is fülelek bele demókba, de egy gyengébben sikerült produkció nem valószínű, hogy előnyére válik a csapatnak. Élőben biztos beindulnak az emberek a zenére, hifin hallgatva azonban engem nem igazán hatott meg. Pedig sokszor végigpörgettem az elmúlt napokban. Az érdeklődők viszont mind a négy dalt letölthetik a zenekar honlapjáról.

Az eredeti cikket [itt] találja Ön.

Fémforgács Metal Site (www.femforgacs.hu)
2007.04.13.
A Guilthee története 2006 júliusától követhető nyomon. A veszprémi banda eddigi legégetőbb gondja - kérész élte ellenére - a megfelelő tagság csatarendbe állítása volt. Azonban a 2007-es esztendőre, első kiadványuk, a The Ghost of Denying felvételeire már viszonylag stabillá vált a felállás.

A négyszámos demo bő 16 percben robog át a gyanútlan hallgatón. A Soul Collector a modern rock szellemében íródott, annyi elmondható, hogy demoszám létére összeforrottan, hiba nélkül hallatszanak az egyes hangsávok. Egy jó pont a zenekarnak, na és az Amp Studio legénységének. Az ének meglehetősen hajaz James Hetfield-re, a jellegzetes masszív gitárhangzás pedig a Metallica-t/Machine Head-et juttatta eszembe. A kettes track a Seven faces, ami elgondolkodtató, dialogikus szöveggel lett felvértezve. A zene követi az elhangzó sorokat, néhol leülteti a hangulatot, megy a riffelés, aztán a következő pillanatban megjön a váltás és katonás kétlábdobos alapok zökkentik át az egyes témákat. Elég monoton ez így öt percben, én belevittem volna valami szólót, akármit, ami némileg megdobja a hangulatot. A Cremation technikás, szaggatott riffeket hordoz magában. A refrén eléggé el lett találva a veszprémi srácok közreműködésével, amely alatt Horváth Ádám énekes már többet kísérletezik a hangjával, hallani hörgéseket is. A négyes szám, a címadó Ghost of Denying. Ehhez a számhoz a bőgőt eléggé letekerték a mély tónus felé, de lehet, hogy valami malőr történt...? Egy pusztító death metal nótával állunk szemben, ami egyben a legfaszább szám a demoról. Ez a darab élőben nagyon odaver majd! Koncertre vele!

Úgy vélem, hogy a Guilthee-nek ezt a féle szabadjára engedett, technikás gitáron alapuló zenét kellene ,,erőltetnie", hisz ebben látom az erényüket. Szóval ez alatt azt értem, hogy pl. a Seven Faces és a Cremation közt minőségi a strukturális differencia az utóbbi javára. A mag az megfelelő, csak némi egyéniséget, merészséget hiányolok. Sok sikert!

- Infam -

Az eredeti cikket [itt] találja Ön.

Fangoria magazin (www.fangoria.hu)
2007.04.05.
"A négytagú, várpalotai/veszprémi csapat demóját Márton Péter gitáros juttatta el hozzám azzal a céllal, hogy kritikát írjak a négyszámos lemezről. Péter zenéjüket death-hc-power keverékként jellemezte... nos, nagyjából egyetértek, bár szerintem a halálmetál annyira nem jellemző rájuk, inkább a hc-s és power elemek vannak domináns többségben, legalábbis a négy dal (Soul Collector, Seven Faces, Cremation, The Ghost of Denying) meghallgatása ezt mutatta nekem.

Ugyan ezt a stílust, amelyben ők mozognak én annyira nem kedvelem, a demo meglepően jól szól, ráadásul a nóták is eléggé összerakottnak tűnnek. Lassabban hömpölygő zúzások ezek, amik a Sick of it All, Biohazard, Pro-Pain (esetleg Pantera) középtempósabb dalait kedvelőinek vélhetőleg bejönnének. Én egy picit hiányoltam a gyorsabb tempójú részeket, amelyekből igen kevés van, plusz maga a műfaj számomra egy picit unalmas, azonban ez abszolút nem a hazai fiatalok munkáját minősíti, mint inkább az én zenei ízlésemet.

Horváth Ádám hangja eléggé erőteljes a hc- és power-témákhoz, plusz a kiejtése is rendben van, így sem az énekkel, sem pedig a szövegekkel nincs baj - ami talán egyedüliként hiányolható, az még egy gitáros játéka. Talán nem szükséges ehhez a vonalhoz a két gitár, ám szerintem mindenképpen erősítené a hangzást és a lehetőségeket, no meg durvább témákat is ki lehetne hozni két gyorskezű előadóval.

Így összegezve tehát a stílus rajongóinak mindenképpen ajánlható a lemez (az igényes honlappal együtt, - www.guilthee.com - ahol egyébként dalszövegek és bemutatkozás éppen úgy megtalálható, mint akár a négy említett szerzemény). Én esetleg a már említett gyorsabb témákat és a plusz gitárost erőltetném a csapat helyében, de demójuk még így is bőven megfelelő a műfajt kedvelőknek. Pontszámot pont azért nem adok, mert nekem annyira nem kedvencem ez a vonal, illetve egy első demo esetében nem is érzem szükségét a pontozásnak, hiszen már azzal megérdemlik a fiúk a tiszteletet és a támogatást, hogy egyáltalán összehozták a felvételt és igyekeznek azt terjeszteni az érdeklődőknek. Sok sikert a csapat jövőjéhez..."

- Böjtös Gábor -

Az eredeti cikket [itt] találja Ön.
Interjúk

Kritikák:

Szemantikai háromszögek (4)

Homunculus Paradoxon (10)

Lustration (9)

The Three Knot Lane (7)

The Ghost of Denying (9)




HÍREK | TÖRTÉNELEM | SZAVAK | MEGJELENT | CIKKEK | KONCERT | LETÖLTÉS | FÓRUM | KAPCSOLAT | LINKEK





© | 2006 - 2014 | Veszprém| GuilThee | Minden jog fenntartva!






.. .. ..